Egy hónapig hívtam a fiamat, de nem vette fel. Azt hittem, hogy valami történt vele, és még a menyemet is felhívtam. Azt mondta, hogy Oleg jól van, nem tudja, miért nem veszi fel a telefont. Általában nehéz életünk volt. Elváltam a férjemtől, amikor Oleg 13 éves volt.
Éjjel-nappal dolgoztam, hogy a gyerekeimnek ne legyen semmire szükségük. A lányom, Mása öt évvel fiatalabb Olegnél. Így történt, hogy mindig velem volt. Oleg pedig mindig megsértődött, hogy elvettem őt az apjától. Így telt az idő, én pedig folytattam a munkát. A gyerekeim elköltöztek, és csak a lányom érdekelt mindig.
Otthagytam a munkahelyemet, a csapat új volt, és én voltam ott a legidősebb. Nem bírtam tovább a parancsolgatásukat. Az egészségem kezdett eluralkodni rajtam. A lányom mondta, hogy menjek, így hát elmentem. Otthon elmentem a dolgomra, a nyugdíjam elég volt, és a lányom segített nekem.
Ez idő alatt minden héten felhívtam a fiamat, és csak az elégedetlen felkiáltásait hallottam. Aztán rájöttem, hogy nem rajtam múlik, neki saját élete, családja és gyerekei vannak. Nem avatkoztam bele. Oleg nem is tudta, hogy eljöttem a munkahelyemről. Mondtam neki, de nem vett róla tudomást.
Nem törődött a saját anyjával. A lánya segített a közüzemi számlák és a bevásárlások intézésében, az egész ház az ő felelőssége volt.Úgy döntöttem, hogy ha a fiamnak nem volt rám szüksége ez idő alatt, akkor a halálom után sem lesz szüksége a lakásomra. Úgy döntöttem, hogy felhívom és tájékoztatom őt a döntésemről.
Dühös volt, és úgy tűnik, ezután mindenhol blokkolt engem. Nem tudom, lehet, hogy túlreagáltam, de meg kell értenie, anyaként rosszul érzem magam. Soha nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok ennyi év alatt. Még akkor sem jött el, amikor kórházban voltam, csak a lányom volt ott. Olesiának is van saját családja, én nem szólok bele, ő hív engem és jön a gyerekeivel, én nem is megyek hozzá. Szeretem a fiamat, de ő nem szeret engem.
