Az unokatestvérem és én ugyanazon a napon házasodtunk össze. Nekem két gyerekem van, neki pedig három. Nekem csodálatos férjem van, de neki nem volt szerencséje a férjével. Sajnálom a nővéremet. Tudom, hogy segítségre van szüksége, nehéz neki fizikailag és anyagilag is. Egy nap úgy döntöttem, hogy odaadom neki a fiaim ruháit.
Felhívtam, megbeszéltem vele egy időpontot, és három nagy zsákkal mentem hozzá. Nem felejtettem el süteményt és édességet is vinni. Anyukám mindig azt mondta, hogy nem szabad üres kézzel menni egy látogatásra. Ültünk és beszélgettünk, visszaemlékeztünk a gyerekkorunkra és az iskoláskorunkra. Megköszönte, én pedig hazamentem.
Egy héttel később, reggel, amikor a fiamat iskolába kísértem, megláttam egy idős asszonyt, aki különböző dolgokat árult a piacon. Odamentem, hogy közelebbről is megnézzem. Rájöttem, hogy a fiam téli overallja volt az, amit a nővéremnek adtam.
Megkérdeztem tőle az árát, ő pedig felhívott, hogy ellenőrizzem. Felismertem a nővérem hangját. Aztán az eladónő azt mondta, hogy vannak más gyerekruhák is, és kinyitotta a dobozt. Én pedig azt hittem, hogy segítségre van szüksége.
Először fel akartam hívni a nővéremet, és megkérdezni tőle, miért tette ki az egészet eladásra. Fájdalmas volt számomra, hogy a fiaim holmiját valaki más kezében látom. Másrészt azonban rájöttem, hogy ezek a dolgok nem az enyémek. Kidobhatta volna őket, és akkor én láttam volna az overallt a szemetesben.
Nem nyugodtam meg, de mégsem mertem felhívni a nővéremet. Lehet, hogy valamilyen módon megbántottam őt? Nem értem, mi történik velem: nem kérdezték meg a véleményemet, és a tudtom nélkül kezdték el úgy eldobálni a dolgokat, ahogy akarták. Vagy végre megláttam a saját kedvességem gyümölcsét?
