– Vas Yulia ruhája. És tisztítsd meg Sasha fülét. És ne felejts el pénzt vinni az útra. Meg fogod oldani. Okos srác vagy” – hallom egy halk férfihangot a Kijev-Poltava busz végéből. Reggel csoportosan hagyjuk el a fővárost. Az Ukrajna-Spanyolország labdarúgó-mérkőzés után térünk vissza.
Fáradtak vagyunk. A mérkőzés későn ért véget, és a csapatunk vesztett. A férjemet újabb hívás éri a hátam mögül: “A ruha rózsaszín, a pálcák az éjjeliszekrényen vannak, a pénz pedig a párnám alatt.Siess, mert elkésel a suliból. Van elég gondom anélkül is, hogy az osztályfőnököm szidalmazzon.
“Olenka, hívj fel az első óra után – teszi le a telefont. Egy órával később, álmomon keresztül hallom: “Hogyhogy nem jött busz? Hívd fel az iskolát, valld be, hogy nem jöttél el. Maradj otthon. Tegye fel a vizet. Visszajövök, és borscsot főzünk. Nem, nem fogok kiabálni veled – fogta vissza a hangját.
Pyriatynban a sofőr tizenöt percet ad nekünk. A telefonáló férfi nem száll ki. Az utcáról hallani lehet, ahogy beszél.- Nincs hús? Ne aggódj, majd veszek. Nem, ezt nehéz megmondani. Másfél óra múlva ott leszek. Egy férfi leszáll a buszról Khorolban a buszpályaudvaron.
Egy botra támaszkodik. Észrevesszük, hogy a lába a térdéig hiányzik. Három gyerek öleli meg az ajtóban. A kioszk árusa kávét főz, és elmondja neki, hogy katonanő. Egyedül neveli a gyerekeit. Felesége elhagyta, hetente jár a kijevi kórházba.
Legidősebb lánya, a 15 éves Olena továbbra is állami segélyen él. A kisbuszsofőr utoléri őket, és 100 h tesz Olena zsebébe – a viteldíjat. A barátom egy “Ukrajna” feliratú focisálat tesz a férfi nyakába. Ő zavartan köszöni meg. A gyerekekkel elmegy az élelmiszerboltba, és hússal jön ki.
