Már régóta nagymama vagyok. De szeretném megosztani veletek a történetemet arról, hogyan kommunikálok a lányaimmal. Tényleg szükségem lenne a tanácsotokra, hogy mit tennétek a helyemben. Történt ugyanis, hogy a férjem távhajós volt, így a lányaink teljes nevelése kizárólag az én törékeny női vállamra hárult.
Nem, nem gúnyoltam ki a férjemet, soha nem volt szükségünk semmire. Amikor hazajött, mindig együtt töltöttük az időt, és a lányai mérhetetlenül szerették őt, hercegnők voltak az apjuknak. Elkényeztette őket, amennyire csak tudta, és még ezért is hálásak neki.
Apa egy fénysugár volt számukra és a gyerekek számára. Két lányunk van, teljesen másképp nőttek fel. A legidősebb, Elena nagyon impulzív, nagyon gyorsan dönt, kicsit ellentmondásos és makacs. A fiatalabb Vika józanabb, nyugodtabb, és mindig meggondolja, mielőtt mond vagy tesz valamit.
A lányaim már régóta házasok, jó a kapcsolatuk a férjükkel, én pedig már régóta nagymama vagyok. De azt akarom mondani, hogy a férjem már öt éve halott. Mindig is dolgoztam, de ez az öt év erkölcsi szempontból nehéz volt számomra. Nincs kinek kiöntenem a szívemet, míg korábban legalább meghallgatott.
Szeretném elmondani, hogy mindig kapcsolatban vagyok a lányaimmal, minden nap telefonon beszélünk, minden nap mesélnek nekem magukról és a családjukról. Különböző városokban élünk. Nem, van elég pénzem a megélhetéshez, és a lányaim mindig segíteni fognak anyagilag.
De őket nem érdeklem én, a munkahelyi életem, olyan vagyok, mint egy kifacsart citrom. Nemrég volt egy konfliktusom a munkahelyemen, és szerettem volna megosztani velük, de ők csak a saját dolgukkal foglalkoztak.
Megértem, hogy felnőttek, megvan a saját életük, és tanácsot szeretnének a családi életükhöz. De a tanácsok az anyámnak szólnak, rólam elfelejtenek kérdezni. Mit gondolsz, meséljek nekik a problémáimról? Vagy menjek át rajtuk én magam? Én sem akarom őket terhelni a nyafogásommal.
