Három fiam van. Az idősebbek a városban éltek. A legkisebb fiam gondoskodott rólam. Szeretett a faluban élni. Három évvel ezelőtt fiatal ápolónők jöttek a falunkba, őket küldték hozzánk gyakorlatra. A fiamnak nagyon megtetszett az egyikük, fülig beleszeretett.
Az iskola befejezése után a fiam nem akart tanulni: az iskolában sem ment neki jól. De keményen dolgozott, sokat dolgozott aratóként és szerelőként. Első látásra beleszeretett a lányba. Megismerkedett vele, és meghívta hozzánk. Hiszen a faluban nincsenek olyan helyek, ahol sétálni lehetne.
Nagyon megkedveltem őt, kedves volt, nyugodt, és ami a legfontosabb, szerény. Elkezdtek randizni. Gyakran jártunk az erdőbe, sétáltunk a búzamezőkön. Megértem a fiatalokat, egyedül akarnak lenni magukkal. A fiam a világ legboldogabb emberének érezte magát. De egy nap nagyon szomorúan jött haza.
Kiderült, hogy a lány gyakornoki ideje lejárt, és vissza kellett térnie a városába. Azt mondta, hogy szereti a fiamat, csodálatos lelke van, jóképű és erős, de nem tud a faluban élni. Azt mondta: Azt mondta: “Gyere a városomba, és szívesen feleségül veszlek”. Látszott rajta, mennyire szenved.
Miután elment, a fiam nem tudott megnyugodni. Nem tudta elfelejteni őt, állandóan emlékezett rá és rá gondolt.Szomorú volt, gyakran kóborolt a faluban, a mezőn. Azokra a helyekre ment, ahol régen sétált vele. Beszélgettem vele, próbáltam megnyugtatni, azt tanácsoltam neki, hogy menjen a boldogsága után.
Válaszul azt mondta nekem: “Ne aggódj! Soha nem hagylak el.” Nagyon hiányzott neki a szerelme, és órákat töltött sétával bármilyen időben, elkezdett dohányozni…
Egy nap úgy döntöttem, hogy beszélek vele, megmondtam neki, hogy nem szabad lemondania a szerelemről és a boldogságról, és azt mondtam neki, hogy menjen el a lányhoz, és vegye feleségül. Meggondolta magát, és elkezdett csomagolni. Csakhogy nem egyedül ment a városba, hanem velem. Összeházasodtak. Most két gyermekük van. Boldogan vigyázok az unokáimra…