Természetesen megértettem, hogy nehéz és nehéz lesz megbirkózni egy gyermekkel, de azt még csak el sem tudtam képzelni, hogy senki sem fog segíteni nekem. És úgy alakult, hogy a férjemmel mindketten 23 évesek voltunk, amikor összeházasodtunk.
Egy évvel később tudtuk meg, hogy szülők leszünk. Azonnal értesítettük az anyukáinkat, de ők nagyon nyugodtan reagáltak. Nem számítottam tűzijátékra a tiszteletemre, de azt hittem, hogy vidámabbak lesznek. Elvégre a férjem és én vagyunk az egyetlen gyerekek a családban.
Édesanyám egy kiságyat épített az unokájának, anyósom viszont egy bilit. Erre tényleg nem számítottam. “Ezt a gyereknek vetted, hogy felnőjön?” – kérdeztem, miközben kibontottam az ajándékát. – “Igen, csak elmentem egy gyerekboltba. Megláttam ezt a bilit, és arra gondoltam: úgyis szükséged lesz rá.
A férjem, anyám és anyósom a kórházban találkoztak velem. Amikor hazaértünk, a nagymamák eltöltöttek egy kis időt az unokájukkal, és elmentek. Én még örültem is, mert nagyon fáradt voltam, és szerettem volna minél hamarabb lefeküdni. De aztán kezdtek múlni a napok és a hetek, és most már két hónap telt el.
És még mindig nem kaptam segítséget a nagymamáimtól. Amikor megkértem őket, hogy üljenek le egy kicsit az unokámmal, hogy el tudjak menni fodrászhoz, orvoshoz, boltba, vagy akár zuhanyozni, mindketten azt mondták, hogy egyedül nevelik a gyerekeiket, és senki sem segít nekik.
Őszintén szólva nagyon sajnálom. Nem alszom eleget. Néha hisztérikus leszek, mert annyira kimerült vagyok. A fiunk nagyon rosszkedvű, állandóan azt kéri, hogy öleljük meg. Csak hétvégén ül a férjem reggelente egyedül a gyerekkel, így van időm aludni. Megértem, hogy a férjem is nagyon fáradt.
Végül is ő az egyetlen, aki eltartja a családot, és a munkahelyén problémák vannak. Ezért igyekszem nem terhelni őt túlságosan a gyerekkel. Nemrég kezdtünk el beszélgetni egy dadáról. Talán össze kellene spórolnom egy kis pénzt, és felvenni egy szakembert, legalább napi pár órára, hogy kipihenhessem magam?
