Ahogy az ágyamon feküdtem, és úgy tettem, mintha elaludnék, hallottam, hogy a fiam a feleségemmel beszélget. Várj még egy kicsit velem, drágám – mondta a fiam -, már csak egy kis ideje van hátra. Mennyi? Két-három év, ennyi az egész. És akkor a lakás a miénk lesz.” Ezek a szavak a lelkem legmélyére hatoltak. Nem tudtam elhinni, hogy annyi szeretet, erőfeszítés és nevelés után, amit a fiamba fektettem, így beszél rólam.
Még csak hetvenéves voltam, és meg akartak ölni, mert szükségük volt a lakásomra. A fiam és a felesége nem sokkal az esküvőjük után hozzánk költöztek, és azóta is velünk élnek. Amikor a szeretett feleségem még élt, úgy éreztem, hogy lakástulajdonos vagyok.
Idővel észrevettem, hogy nem hallgatnak a véleményemre, és úgy kezelnek, mint egy bérlőt, akinek hamarosan ki kell költöznie, hogy helyet csináljon a fiatal párnak. Amikor a menyem beköltözött az otthonomba, abban reménykedtem, hogy a dolgok jobbra fordulnak, de csak rosszabb lett.
Úgyhogy úgy gondoltam, elég volt. nem fogom hagyni, hogy teherként kezeljenek, ami megakadályozza őket abban, hogy az én (értsd: az én!) lakásomban éljenek. Felhívtam egy régi barátomat, hogy segítsen kicserélni a zárat az ajtón, aztán kivittük az összes cuccot az előszobába. Amikor hazaértünk a munkából, a fiatalemberek dühösek voltak ránk.
Megpróbálták kinyitni az ajtót, de az nem mozdult.
A fiam és a menyem kopogtak az ajtón, és csengettek, de nem engedtem be őket.
Tudtam, hogy nem hallgatnának rám, ezért meg sem próbáltam beszélni velük. Néhány nappal később a fiam felhívott, hogy bocsánatot kérjen, de nem voltam kíváncsi a kifogásaira. Nem tudtam megbocsátani neki, hogy a gyors halálomat akarta, hogy megszerezze a vagyonomat.
Volt becsületem és méltóságom, és nem fogadtam el az ilyen tiszteletlenséget. Úgy döntöttem, hogy eladom a lakást, és a faluba költözöm, hogy élvezzem az ottani új életemet. Az ingatlanom eladásából származó pénzből végre magamnak élhettem, amiről mindig is álmodtam. Hiszem, hogy helyesen cselekedtem, és viselkedésemben nincs önzés.
