Az éjszaka folyamán kaptam egy telefonhívást a kishúgomtól, Verocska: „Apa nincs itt, anya hívott, vége van”. A telefon kirepült a kezemből, sírni kezdtem, és jó, hogy a férjem velem volt, megértően ölelt szorosan magához.
Fel kellett készülnöm, és el kellett mennem Verocskához, ő nagyon érzékeny, egyedül nem tud megbirkózni ezekkel a gondolatokkal és hírekkel. Szerintem édesanyánk tehet arról, hogy Vera 30 évesen egy lépést sem tud tenni a szülei vagy én nélkül.
Ha gyógyszertárba kell mennie, mindig velem jön, ha hitelt kell felvennie, én intézem a papírmunkát. Édesanyám mindig is óvta a hitét az élet viszontagságaitól, de velem ez másképp volt.
Gyerekkoromtól kezdve éreztem anyámtól egyfajta hidegséget, ezért már fiatalon önállóvá váltam. Apám azonban mindkettőnkkel egyformán jól bánt, és most már nincs többé. Bár mindannyian tudtuk előre, hogy apámnak már nagyon kevés ideje van hátra…
Rosszindulatú daganata volt, nem lehetett semmit tenni. Mindenki készült már erre a tragédiára. Vira és én megérkeztünk anyám házához. Átölelte Viocskát, szorosan magához ölelte, és nem figyelt rám – megszoktam.
A sok zokogás után anyám elmondta, hogy apám mindent Viocskára hagyott. Nem foglalkoztam a hagyatékkal, nem is számítottam rá, főleg, hogy a férjemmel saját lakásunk van.
Amikor Vera végre elaludt, anyám behívott egy komoly beszélgetésre: „Szóval igen, 42 éve őrzöm magamban ezt a titkot, és már nincs erőm elrejteni. Csak azért hallgattam, mert apád megkért rá, de most már elmondhatom neked.
Te nem vagy a lányom. Apád, amikor fiatal volt, ide-oda szaladgált köztem és közte… őt választotta, de ő megszülte és meghalt. Aztán apád eljött hozzám veled a karjaiban… – Oké, értem.
Nehéz volt neked 42 évig hazudni, köszönöm, hogy „anya” voltál. Most már nem foglak zavarni. Nagyon nyugodtan fogadtam a hírt.
Még meg is döbbentem, mert ez a hír egyszerre mindent megmagyarázott és tisztázott számomra. Ezért volt „anya” olyan rideg hozzám. Egy nap alatt elvesztettem az apámat és az anyámat is.
