„Nem volt könnyű egyszerre három gyermeket nevelni és házat építeni. De a férjemmel azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a nyugdíjba vonulás után végre pihenhetünk. Hogy ez az álom valóra váljon, folyamatosan spóroltunk és keményen dolgoztunk.
Azt hiszem, büszkék lehetünk magunkra. A gyerekeink felnőttek, saját családjuk van, mi pedig egy kényelmes otthont építettünk” – írja Liliana.
Igen, szeretnénk segíteni a gyerekeknek egy lakás vagy esetleg egy ház megvásárlásában. De ez nem állt módunkban. Mindig is magunkra voltunk utalva. Akkor miért nem boldogulnak a gyerekek a mi segítségünk nélkül?” A legkisebb fiúnak és feleségének nincs panasza.
Ők nem azért választják a gyermeket, mert keményen dolgoznak és spórolnak a saját lakásukra. De a lányaik állandóan engem és a férjemet hibáztatják, hogy nem gondolunk rájuk, hogy nem segítünk nekik semmilyen módon.Az egyikük férjével és gyermekével él egy bérelt lakásban. A másik az anyósához költözött, akivel nem találja a közös hangot. Egyértelmű, hogy a lányoknak nem tetszenek ezek a körülmények, és mindegyikük saját lakást szeretne.
De hitelt nem akarnak felvenni a lakásra, még akkor sem, ha segítünk nekik a törlesztésben. Viszont a legidősebb és a középső nem bánja, ha a mi házunkba költözik. Elvégre van egy szép telkünk, óvodák és iskolák a közelben.
Ezért szeretnék kettéosztani a házat, és beköltözni a családjukkal. Ami viszont engem és a férjemet illeti, felajánlottak nekünk egy hitelt, hogy vegyünk egy egyszobás lakást. Ez nem túl kedves tőlük…..
Természetesen a férjemmel együtt bűntudatot érzünk, hogy nem tudtunk segíteni a lányainknak a lakásvásárlásban. De nem adhatjuk fel az álmainkat.
Főleg, hogy mindkét lányunknak van férje, és azoknak a férjeknek is vannak szülei. Hagyjuk, hogy megtanulják megoldani a saját problémáikat.
Ha hozzánk jönnek segítséget kérni, hadd ajánljanak fel maguk is valami megfelelőt. Akkor majd mi segítünk nekik. A fiú egyetért a megoldásunkkal. Nem akarja, hogy feladjuk a házat, és beköltözzünk egy lakásba. De a lányok önzőek.
Emiatt összevesztünk velük, és már hetek óta nem beszélünk egymással. A férjemmel abban reménykedtünk, hogy békés öregkorunk lesz, de úgy tűnik, a terveink romokban hevernek. Most azon gondolkodunk, hogyan segíthetnénk nemcsak a lányainknak, hanem magunknak is, hogy legyen tető a fejünk felett” – mondja szomorúan a nyugdíjas.
Úgy tűnik, hogy a lányai nem tudtak önállóvá válni, mivel még mindig a szüleik segítségére várnak. Ami pedig a szüleik házának felosztásának ötletét illeti, az egyszerre tűnik felháborítónak és ostobaságnak.Végül is nem felháborító, hogy két idős ember, aki felépítette álmai házát, idős korában lemondjon róla?
Különben is, hogyan fog két gyermekes család, még ha rokonok is, egy házban boldogulni? Előbb-utóbb úgyis veszekedni kezdenek egymással. Szóval ez az ötlet tényleg hülyeség. Ha a szülők képesek voltak felépíteni álmaik házát, miért ne lennének erre képesek a gyerekeik is?
