Hatéves koromig minden gyermekkori emlékemben ott van az apám. Ő volt a védelmezőm, hősöm és legjobb barátom. Minden szabadidejét otthon töltötte velem, és együtt találtuk ki a játékokat. Még saját titkaink is voltak anyám előtt. Jól emlékszem apámra, pedig még egészen kicsi voltam.
Egy nagy, kétszintes házban laktunk, sok aranyozással és különböző festményekkel. Úgy éreztem magam, mint egy kis hercegnő egy nagy kastélyban. A tündérmesém egy nap véget ért. Nagyon jól emlékszem arra a napra, megérkezett a nagymamám, izgatott volt.
A konyhában magas hangon beszélgettek anyámmal, majd minden további magyarázat nélkül elvitt anyámat és engem a faluba. Azután a nap után megváltozott az életem. A faluban kezdtünk élni, egy lepukkant házban, de a fő változást apám halála jelentette.
Anyám nem szívesen beszélt róla, mondván, hogy elment. Ahogy idősebb lettem, ez a kérdés sosem vált világossá számomra, ahogyan az életünkben bekövetkezett változások okai sem, de nagyon féltem beszélgetést kezdeni anyámmal. Tegnap azonban, amikor hazafelé tartottam az egyetemről, egy nő megragadta a karomat az utcán, én pedig meglepetten megfordultam.
A nő a földre köpött, és rám nézett. – “Maga Vaszilij Mitroscsenko lánya? Úgy nézünk ki, mint két borsó egy hüvelyben! -Igen… -A maga apja megölte a fiamat, remélem, élete hátralévő részét börtönben fogja tölteni! A lábaim elgyengültek, és a világ elúszott a szemem előtt. -Apám jó ember volt, nem tudott…
-Börtön? Jó? Annyi embert ölt meg az üzlete miatt, hogy életfogytiglant kapott! Ezt kellett volna tennie! A nő megfordult és elment, én pedig még tizenöt percig álltam ott mozdulatlanul. Az én kedves, bájos apukám? Az nem lehet! Minden nap úgy sétálgattam, hogy nem voltam önmagam. Az apám egy szilfán van? Lehet-e egy ember nagy családapa és gonosz gonosz gonosz?
