Néhány hónappal ezelőtt kórházba kerültem. Felhívtam a lányaimat, és mondtam nekik, hogy szükségem van a segítségükre. A legidősebb lányom másnap eljött, és elhozott mindent, amit kértem. Hagyott egy kis pénzt, elköszönt és elment. Ezután csak néhány napon belüli hívások következtek.
Mellettem pedig más nők ültek, akiket szinte minden nap meglátogattak a gyerekeik, friss ételt hoztak nekik, és több órán át beszélgettek. Végül is egész életemben a gyermekeimnek éltem. Igyekeztem mindent megtenni, hogy nekik ne legyen szükségük semmire.
Nem voltam hajlandó semmire, és mindenre spóroltam, hogy a legjobbat kaphassák. Most a lányaim azzal indokolták magukat, hogy nekik is vannak saját gyerekeik, és rémálom volt őket kórházba vinni. És lehetetlen volt őket egy másik nagymamára hagyni – ő nem tudott volna megbirkózni vele.
De a szomszéd gyerekei hoztak neki egy laptopot egy csomó filmmel és tévésorozattal, hagytak neki egy kis pénzt, és azt mondták neki, hogy ne spóroljon semmin. A földszinten van egy étkező. A gyerekek azt mondták neki, hogy vegyen, amit csak akar. Egy nap megkérdeztem a nagyobbik lányomat, hogy miért csinálja ezt.
Azt válaszolta, hogy a rokonlátogatás a kórházban a múlt századból való, a múlt relikviája. Ráadásul nem vagyok súlyos állapotban. Nem azt mondom, hogy hozzon nekem egy laptopot filmekkel vagy friss ételekkel. Persze, mindent meg lehet rendelni, és ha van internet, akkor utánanézhetsz.
De mindehhez pénz kell! Honnan szerezzek pénzt? A bajtársam sajnált engem, nem értette, hogy a gyerekek hogyan tudnak ennyire haragudni a saját anyjukra. Hogy őszinte legyek, én sem értem. De az tény, hogy valami kimaradt a neveltetésemből.
