A férjem és én nagyon szenvedélyes természetűek vagyunk. Ha veszekszünk, az egy kis zűrzavarral jár. A dolgok gyorsan elfajulnak. Talán furcsán hangzik, de a férjemmel komolyan veszekszünk, még a leghétköznapibb dolgokon is. Két éve vagyunk házasok, és nemrég született egy gyermekünk.
Amíg terhes voltam, ő visszafogta magát, nem emelt kezet rám. De én sem provokáltam őt. Vagy talán anyám játszott nagy szerepet. Gyakran elvitt a dácsára pihenni, vagy ő maga maradt nálunk, és gondoskodott arról, hogy ne veszekedjünk. Tudja, hogy bántani tudjuk egymást.
De most, a gyermek születése után minden visszatért a normális kerékvágásba. A közelmúlt eseményeiből. A férjemmel moziba kellett volna mennünk, a barátunk nemrég hunyt el, és mi segítettünk az édesanyjának a biztonságban és minden másban. Ahogy mentünk a moziba, a férjem gúnyolódott velem, mondván, hogy a biztonsági ügynökség pénzt keres az emberek halálán.
Sok pénzt kérhetnek egy egyszerű szívességért, és ez nem egyszer előfordult már. Mondtam a férjemnek, hogy mindenki megteszi, amit tud. Mindenhol van korrupció, és ha ő lenne ezeknek az embereknek a helyében, ő is ugyanezt tenné. De a férjem nem értett egyet velem.
Egészen addig vitatkoztunk, amíg haza nem értünk. A bejáratnál hátba vágtam, mert valami nem túl hízelgőt mondott rólam. Erre feldühödött, és olyan erősen meglökött, hogy nekirepültem a falnak. Egész testemmel a padlónak csapódtam, és a bejárat padlójára estem. – “Ne csinálj felhajtást, ne csinálj felhajtást.
Kelj fel” – mondta a férfi, és dacolva velem, elindult felfelé az emeletre. Tudom, hogy fiatalabb korában sokat nyafogott, az anyjának többször kellett kórházba mennie. Most már nem szipog, lehet, hogy olyan düh gyűlt fel benne, és azért kapaszkodik, hogy ne kezdjen el újra szipogni… nem tudom.a
