Az év elején meghívtunk egy nagynénit és két gyermekét a lakásunkba. Tudtuk, hogy nehéz időszakon mennek keresztül, ezért úgy döntöttünk, hogy segítünk nekik. Hárman vagyunk, így volt elég hely.
A lányaim egy szobában kezdtek el aludni, mi maradtunk a miénkben, a legnagyobbat pedig a nagynéném és a családja kapta. Tamara néni gyerekei középiskolások, ezért a férjem sietett, hogy felvegyék őket a helyi iskolába.
Már az első nap mondtam neki, hogy nem kell pénz, ráadásul a lakbért és az élelmiszert mi fizettük, a férjem pedig vásárolt. Fokozatosan minden javulni kezdett, de a nyár elején apám megbetegedett. A városon kívül lakott egy magánházban. Utaltam a nagynénémnek, hogy beköltözhetnének apámhoz, mert állandó gondozásra szorul.
De a nagynéném rám nézett, és azt mondta, hogy ők már letelepedtek a fővárosban, ő dolgozik, a gyerekek pedig iskolába járnak.Azt mondtam, hogy elvihetem apámat a szobámba, majd meggyógyul, és visszamegy a falujába.
Azt sem tudtam, mit mondjak a nagynénémnek, mert ilyen felháborodásra nem számítottam. Ráadásul, ha már van munkája, miért nem bérelnek lakást? Egyrészt nagyon rosszul érzem magam emiatt a helyzet miatt.
Másrészt viszont nem hibáztathatom a nagynénémet és a gyerekeit, amiért elmentek, különösen annak fényében, hogy én hívtam meg őket magamhoz. De nem fogok többé velük élni és segíteni nekik. Fogalmam sincs, hogy most mit tegyek.
