Tavaly tavasszal már nagyon vártam a májusi ünnepeket, és előre láttam, hogy a családommal együtt elmenekülünk a fülledt, zajos, szürke és barátságtalan városból, hogy néhány napra meglátogassuk a szüleimet vidéken. Elképzeltem a gyönyörűen virágzó kertet, a melegen sütő napot és a lábamat csiklandozó füvet.
De aztán a férjem, Ivan váratlanul azt mondta, hogy nem akar menni. – “Miért utasítod vissza? A szüleim házában mindig jó a hangulat, és mindenkinek van elég hely. Nem akarsz egy kis friss levegőt szívni és élvezni a természetet? Túl sokáig voltunk bezárva ebbe a négy fal közé – könyörögtem. -Nem akarom, mert nagyon jól ismerem a családodat.
Eljövünk és elhozzuk a finom húsokat, rágcsálnivalókat és finomságokat, amelyeket szeretünk. Az első napon együtt fogunk enni, aztán valami megmagyarázhatatlanul ízetlen ételt kell ennünk, amit a falusi rokonaid megszoktak: tésztát, krumplit, olcsó kolbászt és tojást” – válaszolta Iván. “Megdöbbentem, amikor ilyeneket hallottam a családomról.
Nem értettem, hogy Iván mikor vált ilyen emberré. Régebben kedves volt, és addig a napig nem vettem észre rajta semmilyen változást. – Tudod, hogy a szüleim egyáltalán nem gazdag emberek. Lehet, hogy az ételük olcsó, de mindig nagyon finom. Sült krumpli, szaftos tészta, anyu pitéi… Mi a baj ezzel?
A nővérem és a családja is ott lesz. Három kisgyerekük van. -Ezért nem fogom etetni szegény nagy családodat. Még mindig hajlandó vagyok normális, nem a legolcsóbb ételt hozni a szüleidnek, de a húgodat, a férjét és a gyerekeit nem fogom etetni. Elegem van belőle. Megdöbbentett, hogy Iván így gondolkodik a családomról.
Ők voltak a hozzám legközelebb álló emberek, és soha nem kértek tőlünk semmit. Amikor meglátogattuk a szüleimet, anyám mindig gondoskodott arról, hogy valami finomat küldjön velünk, és mindig kész volt megosztani velünk az utolsó szelet kenyerét.
Ivánt mindig gazdaként szolgálták ki, és szüleim, akik már nem voltak fiatalok, minden kívánságát teljesítették. -Haza fogunk maradni. Nem akarok erről többet beszélni. -Ha egy betonládában akarsz ülni a finomságaiddal, ülj oda, én meg megyek a gyerekekkel.
Összepakoltam mindent, amire szükségem volt, fogtam a gyerekeket, és elmentem, hogy élvezzem a szép időt, a friss levegőt és a kommunikációt a szeretteimmel – a férjem nélkül. Anyukám és apukám tárt karokkal fogadott minket, a nővérem szemében pedig boldogságkönnyek csillogtak. Olyan régen volt már, hogy utoljára együtt voltunk.
