A Hoteshiv faluból származó Valentyin Pracsevnek nehéz élete volt. Öt év telt el azóta, hogy fiatal felesége, Zsanna huszonöt éves korában elhunyt (a pár mindössze öt éve volt házas). A gyerekek szinte minden nap átlapozzák édesanyjuk fotóalbumát. Még mindig nehéz felfogniuk, hogy édesanyjuk soha többé nem térhet vissza az otthonába. A legkisebb, az ötéves Victoria pedig egyáltalán nem fog emlékezni az édesanyjára.
“Minden olyan volt, mint egy rossz álom” – osztja meg emlékeit Valentyn. Végül is a feleségem minden gond nélkül kihordta a harmadik gyermeket, és általában egy olyan család voltunk, amelynek sok ambiciózus terve volt a jövőre nézve, a gyermeknevelés. A fővárosban dolgoztam, és ennek köszönhetően gyorsan sikerült összegyűjtenünk egy bizonyos összeget, hogy felépíthessük a kívánt házat. Három évvel az esküvőnk után házavatót ünnepeltünk.
Az összes belső munkát saját kezűleg végezte el a házban.Hat hónappal a lányuk, Viktória születése után Zsanna hirtelen elájult. Bár a mai napig soha nem panaszkodott rosszullétre. Rákot diagnosztizáltak nála, és a szakértők azt tanácsolták, hogy ne operálják meg, mondván, hogy már túl késő. És majdnem egy hónappal később a feleségem elhunyt… Lehet, hogy vétkezem, ha ezt kimondom, de nekem úgy tűnik, hogy néhány “jóakaró” még örült is annak, hogy a feleségem ma már nem él…
Nem mindenki volt hajlandó segíteni!A vereség után Valentinnak új módon kellett megismernie a valóságot. És mint tudjuk, a szomorúság pillanataiban ismeri meg a szeretteit – a szerencsétlenséget átélő barátait.” Valentin szerint a családja sajnos nem sietett segíteni neki, hogy túljusson mindazon, ami váratlanul érte őket. “Így őszintén szólva nem volt kinek kifejeznem a szomorúságomat” – mondja sajnálkozva – “Nem volt könnyű megtanulni a gyerekek gondozásával járó rutinmunkát, amit az édesanyjuk szokott végezni.
Keserű volt, mert sem a pici gyerekek nagymamái, sem az árva nagynénik közül senki nem tartotta szükségesnek, hogy legalább részben átvegye a feleségem gyermekgondozási feladatait. A nehéz időkben, a képzettség és tapasztalat hiánya ellenére, a nagyon fiatal unokatestvérem, Tamara sietett a segítségemre. A tizenkilenc éves lány, az egyik közeli rokon méltósággal vállalta a kihívást. Tamara három éven át vigyázott a gyerekekre, amíg én távol voltam a munkahelyemen.
A családtagjaim még akkor sem siettek a segítségemre, amikor a feleségem még orvosi vizsgálatokon vett részt. Ugyanezt nem mondhatom el vadidegenekről. Még mindig szeretettel emlékszem akkori munkaadómra, a fővárosi Verára, aki a szükség idején a vállát nyújtotta. A rokonszenves asszony ma is részt vesz ügyeinkben, és aggódik a számára teljesen idegen család sorsáért. A protestáns falubeliek gyakran a segítségünkre sietnek.
Minden évben, a vallási ünnepek előestéjén nagylelkűen megajándékozzák a gyerekeket. Egy Ruslana nevű lány a falunkból pedig saját maga varr ruhákat, és szívesen adja a lányaimnak.” “Bizony nehéz volt észhez térni és felismerni a helyzetet, amelybe akaratlanul mindannyian kerültünk” – mondja a férfi – “A gyerekek azonban a további élet értelmévé váltak, annak minden szokásos gondjával együtt.
Felmerült a kérdés: mit tegyek, hogy pótoljam anyám elvesztését, az ő odaadását, és végső soron hogyan pótoljam a női energia hiányát a házban? Hiszen a lányoknak különösen szükségük van rá. Az évek során a legidősebb Krisztina gyorsan kezdett felnőni. Az ő segítsége, legalábbis a konyhában, annyira helyénvaló és szükséges. A gyerekek felnőttek, a két legidősebb iskolába ment. Kristina a harmadik osztályba jár, Maksim pedig a másodikba.
Az ötéves Viktória pedig éppen a természettudományokra készül – jövőre előkészítő csoporttalálkozón vesz részt. Mivel a gyerekek különböző műszakokban tanulnak, nem olyan könnyű közös szabadidőt tervezni vagy együtt utazni. Ráadásul egy autó is jó lenne a család könnyebb mozgása érdekében. A családfő azonban jelenleg nem engedhet meg magának ilyen luxust. Ahhoz, hogy autót vehessen, el kell mennie dolgozni, de Valentynnak nincs más, aki vigyázzon a gyerekeire.
Mindhárom gyerek jól rajzol, és Maksymka is arról álmodik, hogy megtanul gitározni. De megint csak szüksége van egy autóra, hogy elvihesse a zeneiskolába. Így, míg a gyerekek kreatív tervei nem valósulhatnak meg, addig az apjuk a saját udvarát kezdte szépíteni. Egy-két hét kemény munka után kerítés épült az udvaron. Ezenkívül a család tervezi a ház második emeletének felszerelését is. De erre majd később kerül sor, amikor további pénzeszközökkel rendelkeznek – mondja Valentyn.
Az embert a boldogságra teremtették, mint a madarat a repülésre! Valentin Prach nemcsak özvegyember, hanem saját gondolatokkal, érzésekkel, értékekkel és ízléssel rendelkező ember, aki megérdemli a szeretetet és a női figyelmet. Mióta azonban a felesége elhunyt, nem találta meg azt a személyt, aki osztaná az életével kapcsolatos terveit, és jó partner lenne egy kapcsolatban. Ki tudja, talán az újraházasodás az egyetlen módja annak, hogy legyőzze a magányt és teljes mértékben élvezze az életet?
