A nagymamája temetése után Szerhij megtalálta a táskájában a levelünket, amelyben ez állt: “A kincs a kertben van elásva…” Szerhij mindig is tudta, hogy a nagymamájának szokatlan humora van. A temetési szertartás után, amikor megtalálta ezt a titokzatos levelet a táskájában, felcsapott benne a kíváncsiság és a remény.
Elvégre a nagyanyja soha nem beszélt neki semmilyen kincsről. “Egy kincs a kertben? Ez hihetetlen!” – motyogta Szergej, miközben összehajtogatta a levelet. Este fogott egy lapátot, és kiment a nagymamája házának udvarára. Gyermekkora óta ismerte a frissen szántott föld szagát.
Szerhij ásni kezdett, és eszébe jutottak a nyári napok, amelyeket a nagymamájával töltött ebben a kertben. “Gondolod, hogy igaz?” – kérdezte hirtelen a nővére, Anna, közelebb lépve hozzá. “Nem tudom, de érdemes utánanézni” – válaszolta Szerhij.
Néhány órával később, amikor Szerhij már éppen feladni készült, az ásó keményen nekiment valaminek. Egy faláda volt az. Koszos volt, de ép. “Hurrá, kincset találtunk!” – kiáltott fel Anna, miközben a ládát nézte. De amikor kinyitották a fedelét, nem találtak aranypénzeket vagy ékszereket.
Helyette magvakkal teli csomagokat találtak: paradicsomot, uborkát, sárgarépát… és egy levelet. Anna elolvasta: “Nos, unokám, felástad a kertet? Most ültesd el ezeket a magvakat, és kincsed lesz – bőséges termés!” Szerhij elmosolyodott: “Mindig is a kemény munkára és a türelemre tanított engem.” Anna bólintott:
“Igen, és ez az utolsó leckéje számunkra. Ültessük el mindannyian együtt?” Szerhij beleegyezett, és együtt ültették el a magokat, emlékezve a nagymamájára és a tanításaira. Így az utolsó “kincsének” köszönhetően a kert újra életre kelt, és a nagymama emlékei örökre megmaradnak.
