A kalauz nem volt hajlandó helyet biztosítani az idős hölgynek, aki ezért keményen megfizetett. Az állomáson, majdnem az indulás előtt szálltunk be a kocsiba.
A velem szemben lévő fülkében egy idős hölgynek volt hely. Szerényen ült az ablaknál, kezét a térdére téve.Az ülés alatt rendezetten heverő néhány kis táska nem zavart senkit. a kalauz jött ellenőrizni a jegyeket. az idős hölgy a sajátját mutatva hirtelen megkérte a nőt, hogy segítsen neki megágyazni, mert nehezen megy neki, remeg a keze. ártalmatlan kérésnek tűnt.
De mi történt ezután! Mintha valami talált volna valamit a karmester ellen, valami rejtett neheztelés tört elő. “A szolgád vagyok, vagy mi? А? Talán kanállal kellene etetni?
Remeg a kezed – otthon kéne lenned, nem pedig vonaton utazgatnod!” Nagyanyám csak halkan próbált azzal érvelni, hogy a kalauzoknak segíteniük kell azoknak az utasoknak, akik maguk képtelenek bármit is csinálni. De a nagynéném folytatta: “Most kiteszlek, ha itt akarod lóbálni a jogosítványodat.
Tudja, mennyi a fizetésem? Nem tartozom neked semmivel.” És ugyanebben a szellemben. Csendben bekapcsoltam a diktafont a telefonomon, és kiálltam a nagymamám mellett. A mellettem ülő utasok is nagyon segítőkészek voltak.
Gyorsan a helyére tettük a nőt, én segítettem a nagymamámnak beágyazni, és felhívtam a segélyvonalat. A helyzet gyorsan megoldódott: volt elég szemtanú, és a beszélgetést rögzítették. Mint később megtudtam, a kalauzt kirúgták. És jó okkal! A viselkedéséért a munkájával fizetett.
