Néhány évvel ezelőtt kirúgtak otthonról. A férjem telefonja elérhetetlen volt – kommunikációs problémái voltak a munkahelyén, és nagyon nehéz volt elérni. Anyukámhoz mentem, mert nem tudtam az előszobában a férjem ajtaja alatt ülni. Anyám nem volt különösebben boldog, hogy láthatott – a fia és a felesége szeretett unokáikkal élnek. Azzal a feltétellel fogadtak be a házba, hogy mindenkit meg kell kerülnöm.
Bele kellett egyeznem, nem sok választásom volt: a zsebpénzem kevés volt, abból nem tudtam megélni, anyósom pedig elvitte a pénzünket, amikor elment. Az egyetlen reményem a férjem érkezése volt. A szerelmem majd eljön és mindent elrendez. De valamiért nem hívott. Dolgoztam, mint a fene az egész családért. Reggel 5-kor keltem, hogy reggelit készítsek. Aztán vittem az unokaöcséimet az óvodába, foghíjas babakocsival.
Amikor visszatértem az óvodából, mindenkit meg kellett etetnem és felkészíteni őket a munkára. És a gyermekemnek szigorúan tilos volt sírnia. De ezt nem lehet megmagyarázni egy csecsemőnek. Amint sírást hallottam, a bátyám anyja és felesége azonnal grimaszolt: “Hadd sírjon, az jót tesz a gyerekeknek. Nincs jobb dolgotok, mint egy gyereket cipelni? Találjunk ki valamit, amivel lefoglalhatod magad. Leteszed, ő meg jajgat, mert rögtön odaszaladsz hozzá.
Csendben sírtam, amikor hallottam, hogy a fiam könnyezik.A szívem úgy fájt, mint egy anyai szív, de tudtam, hogy ha szembe megyek az árral, kirúgnak minket innen. Tudtam, hogy mikor érkezik a férjem. Aznap fogtam a fiamat, és elmentem a vasútállomásra. A férjem kiszállt a kocsiból, én boldogságtól könnyes szemmel a nyakába borultam, ő pedig eloldozta a karomat, megfordult és elment anélkül, hogy egy szót is szólt volna, vagy akár csak ránézett volna a gyerekre.
Ott ültem a vasútállomáson, a fiamat ölelgettem, és nem tudtam, mihez kezdjek. Nem értettem, mi történt a férjemmel, miért tette ezt velünk? Hová menjünk? Anyámhoz? Nem oda akarok menni. Anyám mindig is szerette a bátyámat, én pedig csak egy szerencsétlen ifjúkori hiba voltam. Betettem a fiamat a babakocsiba, és elindultunk, amerre jártunk. Néhány órával később a férjem nagymamája hívott: “Gyere, én mindent tudok. Segítek neked, amiben csak tudok. Úgy repültem hozzá, mintha szárnyakon repülnék.
Anyósom anyósa elmondta nekem, hogy mi az oka az unokája ridegségének velem szemben: “Az anyósod egy vipera. Csak vártad, hogy megszülessen a fiad, és ő máris azt mondta a férjednek, hogy nem az ő gyereke. Éppen egy buliból tért haza, ahol a fia érkezését ünnepelték. Ekkor tudtam meg a vénlányról, aki megszökött a férjével, amíg az üzleti úton volt. Egyébként rólad beszéltek. A távozásod napján egy nagymama az épületedből odament az unokádhoz, és bizalmasan elmondta neki, hogy egy férfi meglátogat téged.
Így minden “összejött”, az unoka hitt az édesanyjának, amikor az felhívta őt, és beszámolt neki a szökésedről. Nem lepődnék meg, ha a szomszédját küldte volna. Nem gondoltam volna, hogy még tőle is kidob az utcára egy nemót. Mániás nagymamával megtaláltuk a közös nyelvet, és a fiam beleszeretett, mert ő volt az egyetlen nagymamája. Anyósom és édesanyám nem nagyon akartak kommunikálni az unokájukkal, és Isten legyen velük. A fiam óvodába ment, én pedig dolgozni.
Aztán rajtam volt a sor, hogy segítsek Mániás Nagyinak – már a nyolcadik évtizedben voltam, és a kor kezdte megviselni. Fél évvel azelőtt a keserves nap előtt Mánia nagyi elment a közjegyzőhöz: “Sajnálom, a lakást a dédunokámra hagytam. Nagyon ragaszkodtam hozzád, de így a legjobb. Tudod, hol vannak a megtakarításaim az utolsó napra. Ne feledd: nincsenek szavak. A volt férjem és az édesanyja is eljöttek, hogy elbúcsúztassák Mániás Nagyit.
A volt anyósom a szokásos repertoárjában volt: “Na, drágám, ingyen éltél az öregasszonynál, itt az ideje, hogy megismerd a becsületedet. Készülj, de ne feledkezz meg az utódaidról.” Nem akartam előre csalódást okozni neki. Elkaptam a volt férjem elgondolkodó tekintetét. Amikor meglátta, hogy őt nézem, odajött hozzám: “Láttam a fiamról készült fényképeket, úgy néz ki, mint én gyerekkoromban. “Az enyém?” “Mindig is a tiéd volt, de ez most már nem számít.
Ha az enyém, akkor összejövünk. Azt akarom, hogy a gyermekem egy teljes családban nőjön fel. Az elmúlt évek feszültsége, akár Máni nagymama tanácsai, akár a volt férjemmel szembeni neheztelés, mindez könnyekben tört ki. Visszanevettem rá. Hol volt azelőtt, a “teljes családjával”? A szakértő megerősítette, hogy a fiam a volt férjemtől született; beleegyezett, hogy elkezdjen tartásdíjat fizetni.
Az édesanyja felhívott, és kedvesen közölte velem: “Nos, újra összejöhetnek. A lakás pedig a családban marad – a fiad, ha idősebb lesz, egyszerűen átíratja a fiamra. Nem kívánok neked több boldogságot. Viszontlátásra. Amikor anyám megtudta, hogy az unokája ingatlantulajdonos, azonnal hozzám jött nyafogni, hogy a fiának terjeszkednie kell. És hogy én, mint a gyámja, valahogy megfoszthatom a saját gyermekemet egy szerető nagybácsi javára.
Elküldtem anyámat – hangosan és csúnyán. A volt férjem folyamatosan próbál visszarángatni a fegyveres erőkhöz: randevúkra hív és virágot küld nekem. De még ránézni is utálok: nem értett meg semmit, és kivágta a feleségét és a gyerekét az életéből – nem túl méltóságteljes vagy férfias cselekedet. Tudod, szerencsém volt. Szerető családom van. És ez a család a fiam.
