Soha nem gondoltam volna, hogy kénytelen leszek egyedül, senki segítsége nélkül felnevelni az unokámat. A fiam nem szereti annyira a gyerekét, hogy ne is akarja látni. Ennek az az oka, hogy a szeretett asszonya meghalt szülés közben. A menyem szülei nem voltak hajlandóak kommunikálni a babával, és az én Igorom kerüli őt.
Tudja, a fia emlékezteti őt a veszteségére. Az a legbántóbb ebben a helyzetben, hogy rajtam tölti ki a bosszúságát. Árulónak tart, mert nem adtam a gyereket az árvaháznak. Megértem, hogy a fiamnak most nehéz, de nem fogom tönkretenni egy ártatlan kisgyermek sorsát. Kénytelen vagyok mindent magam intézni, mert az unokámnak veszélyes egyedül maradnia a saját apjával.
Egyetértek azzal, hogy a fiam túl fiatal ahhoz, hogy egy gyermekről gondoskodjon. Próbáltam beszélni a menyem szüleivel a felelősség megosztásáról, de nem akarnak rám hallgatni. Nem tekintik az unokájuknak, mert ő okozta az egyetlen lányuk halálát. Nekem kell majd helyettesítenem az anyját, és már nem vagyok fiatal.
El kell mondanom neki a teljes igazságot, de úgy, hogy ne sértsem meg és ne bántsam. Hogyan magyarázzam el a gyermekemnek, hogy rajtam kívül senkinek sincs szüksége rá? Ez az egész olyan bonyolult, hogy a fejem forog. Néha azt gondolom, hogy hibát követtem el a döntésemmel.
A barátaim támogatnak és felajánlják a segítségüket. De nincs értelme idegenekre támaszkodni, mert ők nem tudják rendszeresen biztosítani a szolgáltatásaikat. Nem élhetek vissza a kedvességükkel, mert az negatív hatással lesz a kapcsolatunkra. Most normálisan élünk. Az unokám 3 éves, és még nem kérdezősködik a szüleiről.
Nagyon nyugodt és jól nevelt kisfiú, ami tulajdonképpen boldoggá tesz. Nem bírtam az állandó hisztiket és szeszélyeket, az egészségem már nem a régi. Aggódom, hogy nem fogok tudni megbirkózni az anyaszereppel. Ha a fiam ennyire utálja a saját gyerekét, az azt jelenti, hogy rosszul neveltem, valamit kihagytam. Próbálom elhessegetni a rossz gondolatokat, és hiszek a boldog jövőben. Talán abba kellene hagynom a szenvedést.
