Vidéken születtem és nőttem fel. Amikor 20 éves lettem, elkezdtem Tarasszal járni. Ő volt a gazdag szüleinek egyetlen fia. Anyám ellenezte a kapcsolatunkat, mert szegénységben éltünk, és kételkedett abban, hogy Tarasz szülei helyeselnék a fiuk választását.
Már az esküvőt terveztük, amikor Taras odajött hozzám, és közölte, hogy elválunk. A szülei találtak neki egy másik lányt, és ő nem tudott nekik ellentmondani. Ez nagyon nehéz volt nekem, ezért úgy döntöttem, hogy mindent otthagyok, és Olaszországba megyek.
Több mint 25 évig maradtam ott, és jól kerestem. És most, amikor 50 éves lettem volna, úgy döntöttem, hogy az évfordulómat a szülőföldemen ünneplem meg. El akartam menni édesanyám sírjához, elmesélni neki az életemet, és talán kitalálom, hogy mi legyen a következő lépésem.
Visszatértem a szülőfalumba. Az első dolgom az volt, hogy elmentem a boltba, ahol váratlanul találkoztam Tarasz édesanyjával. Nagyon rosszul nézett ki, ezért udvariasságból felajánlottam, hogy elviszem a táskát a házához. Útközben elpanaszolta a sorsát, és mesélt nekem a fiáról.
Kiderült, hogy Tarasz a feleségével és a gyerekeivel együtt sok évvel ezelőtt Argentínába távozott. Eltemette a férjét, és évek óta egyedül él. Rájöttem, hogy az idős hölgy nagyon rossz állapotban van, ezért úgy döntöttem, hogy vele maradok és segítek neki.
Miközben a konyhában ültünk, kapott egy videóhívást Tarastól. Nagyon örült, hogy ennyi év után újra látott. Elmondta, hogy már több éve elvált. És ezekben az években csak rám gondolt, de nem tudta, hol találhat meg. Attól a naptól kezdve telefonon kezdtünk beszélgetni vele.
Az édesanyjánál maradtam, ápoltam az idős hölgyet, és ő meggyógyult. Tarasz megkért, hogy adjak neki egy második esélyt, és költözzek vele Argentínába. Nem tudom, hogy most mit tegyek. Még mindig vannak érzéseim, de vajon megéri-e elmenni a világ másik felére a látszatboldogságért?
