Mykola egy hónapos üzleti útról tért haza. Felesége és idős édesanyja háromszobás lakásukban várták. Az asszony korábban a faluban lakott. Miután a fia megnősült, megkérte az édesanyját, hogy adják el a falusi házukat, és vegyenek egy lakást a városban mindannyiuknak. Sok heti rábeszélés után az anya beleegyezett.
Olha beköltözött a fiához, és úgy tűnt, minden rendben lesz. Az anya főzött, pitét sütött, és takarított, amikor a menyének nem volt ideje. Megosztották az életüket, és nem ismertek bánatot. “Szervusz, drágám!” Mykola megcsókolta a feleségét, és szorosan megölelte. “Hol van anya?” – kérdezte a férj aggódva. Ne aggódj… De hétről hétre telt, és az édesanyja még mindig nem hívta. Ez még jobban aggasztotta Mykolát.
Ráadásul a nő nem is válaszolt a hívásaira. “Azt mondtad, hogy szanatóriumban van, miért nem veszi fel a telefont sem?” – nem tudta megállni, hogy ne kérdezze nyersen a feleségétől. “Hogy érted, hogy nem tudod?” – kiáltott fel. “Együtt éltetek, hova ment? És miért vannak itt a papírjai?
Mi folyik itt?” – Nem tudtam tovább vigyázni rá! Túl nehéz lenne! Van elég dolgom. Csak azt mondtam neki, hogy jobban járunk nélküle. Soha többé nem láttam őt!” – mondta a feleség. A férj egész este az autóban kocsikázott, és az anyját kereste.
De az asszony sehol sem volt. Mindenhová elment, ahol csak lehetett, felhívta a kórházat – semmi. Egy helyi park mellett elhaladva egy ismerős sziluettet vett észre. “Anya?” Odasietett a padon ülő nagymamájához. Az asszony megfordult, és látta, hogy a szeme tele van könnyel.
“Ó, Istenem!” Az asszony átkarolta a fiát: “Mit keresel itt, mi történt? Esküszöm, nem tudtam semmiről, menjünk haza! A benzinkútnál vett forró teát és süteményt az édesanyjának, majd felhívta a feleségét, és nyugodt hangon azt mondta: “Húsz perc múlva otthon leszek. Neked ugyanennyi időd van, hogy összepakold a holmidat és elmenj!
