“Ó, elfelejtetted megetetni!” Az idős ápolónő a kezébe tapsolt: “Külön dobozba tették, hogy ne fertőzzék meg az összes elhagyottat, az én bűnöm!”. A nő fogta az üveget, és lassan a folyosó végére sétált. Lisa, az önkéntes követte őt, ez volt az első napja itt, és nem ismerte ki magát a kórházban.
Beléptek a kórterembe, és amit láttak, Lisának elállt a lélegzete, és könnyek gyűltek a szemébe. A csecsemőotthonból származó hat hónapos baba feküdt ott teljesen egyedül. Már látszott, hogy a gyermek rosszul van, lázas és nehezen lélegzik. A baba azonban nem sírt, csak alig sóhajtott.
Azok a gyerekek, akiket a szüleik elhagytak, általában hamar abbahagyják a sírást, nem úgy, mint azok, akik itt fekszenek az anyjukkal. Ők az egész kórházban hisztizhetnek, tudván, hogy az anyjuk gyorsan odarohan, és megvédi őket az egész világtól. Tessék, sírj, ne sírj, senki sem fog hozzád jönni. Még etetni is elfelejtették.
A baba mohón kapkodta a szájával a cumit – csak szomjas volt, és már régóta az volt. Lisa nem értette, hogyan tud valaki megfeledkezni egy tehetetlen, beteg gyermekről, aki teljesen rád van utalva. “Hogy tudott megfeledkezni róla?” – tört ki önkéntelenül a lány. A nővér elégedetlen pillantást vetett rá: “Fogja már be a száját! Egy darabig még tanít, már csak egy hét van hátra, aztán megy oda!
Itt nem lehet mindenkit számon tartani. És amúgy sincs rá szüksége senkinek.” Attól a naptól kezdve Lisa gyakran benézett a babához. Hamarosan jobban lett, és még mosolyogni is kezdett. Gyógyulása után a gyermeket visszavitték, de Lisának sikerült megtudnia, hogy a babát egy házaspár örökbe fogja fogadni.
A történet vége boldogan végződött. Lisa pedig igazi “kórházi anyuka” lett az itt kórházba került magányos gyerekek számára. A lány meggyőződött arról, hogy néha a szelíd hozzáállás és a szeretet csodákra képes – még akkor is, ha minden reménytelennek tűnik. Bárcsak több olyan kedves ember lenne a kórházakban, mint Lisa!
