Vannak rokonaim a városban. Gyakran jönnek a falunkba nyárra. Velünk ebédelnek, majd elmennek, és mi még soha nem tettünk nekik szemrehányást egy darab kenyérrel. Anyám soha semmit nem sajnált tőlük. Amikor elutaztak, szándékosan küldött nekik egy zsák krumplit, gyümölcsöt, sárgarépát, még egy malacot is, hogy a városi rokonok ne költsenek otthon.
És még egy köszönömöt sem kaptak soha cserébe. Minden hétvégén felhívnak minket, és gúnyolódnak rajtunk. Azt mondják, hogy semmire sincs elég pénzünk. Ez érthető: a nagynéném nyugdíjas, a fia egyszerű villanyszerelő, a feleségem pedig szegező egy gyárban. Fizetésről fizetésre élnek. De amikor a faluba jönnek, nem felejtik el minden alkalommal megemlíteni, hogy ők a városból jöttek, mi pedig vidékről.
Undorodva nézik a trágyát, de nem veszik a fáradságot, hogy megegyék a zöldségeinket és a gyümölcseinket. Azt mondják, hogy undorító a szarvasmarhák gondozása, de ugyanezekből a szarvasmarhákból készült saslikot esznek. A rokonok úgy viselkednek, mintha nem tudnák, kik ők. Amikor elmennek, azt mondják, hogy számíthatunk rájuk. Amikor anyám korán kelt, és orvosi vizsgálatra kellett mennie a városba, eszembe jutottak a szavaik.
Felhívtam az unokatestvérem feleségét. Két napra valakinél kellett maradnunk, mert a vizsgálat drága volt, és nem volt elég pénzünk szállodára. A rokon nem utasított vissza, de küldött egy árlistát: éjszakai szállás – 200, étel – 150, kulturális szórakozás a saját költségén. Meglepett a szemtelensége. Úgy értem, ingyen volt hozzánk jönni és reggeltől estig megállás nélkül enni, de hogy két napig náluk maradjon, azonnal fizetni kellett. Felhívtam a férjem szüleit, és segítséget kértem tőlük. Ezután nem kommunikáltam a rokonaimmal.
És most nyár van, és szokás szerint eljöttek a falunkba. Az egész család elkezdett kiszállni a kocsiból. Anyám szaladt eléjük, de én megállítottam: – Sziasztok, kedves rokonok! Épp időben érkeztetek, anyám káposztás tekercset főzött. De idén megváltoztak az árak. Tehát az ár egy napra egy személyre: szállás – 500, étel – 700. Végül is minden természetes, a miénk, tehát az ár megfelelő.
Ha egyetértesz, menj előre, ha nem, tudod az utat vissza a városba. Kikerekedett a szemük, felháborodásuknak nem volt vége. Beültek a kocsiba, és visszahajtottak a városukba. Anyám azt mondta, hogy ez nem helyes, elvégre rokonok voltak. De én azt hiszem, helyesen cselekedtem. Miért tehetik meg ők, de mi nem? Mi ez a kettős mérce? Mi nem hajlongunk állandóan a kertben, hogy valakit ingyen etessünk.
