Boldogan hagytam el a nőgyógyász rendelőjét, mert terhes vagyok. Negyvenévesen anya leszek, ami nagyszerű hír számomra. A lányom tizenhét éves, hamarosan felnőtt lesz, és elhagy engem. Az utóbbi időben nem jövünk ki egymással. Arina szabad akar lenni, de én állandóan lekezelem.
El sem tudom képzelni, mibe keveredne, ha nem én irányítanám az életben. A boltok mellett elhaladva úgy döntöttem, bemegyek, és megnézem a gyerekruhákat. Már el tudtam képzelni, ahogy a karjaimban tartom a babát. A világ minden gazdagságát neki akartam adni. Amikor beléptem a lakásba, a küszöbön férfi tornacipőket láttam. A hálószobából zaj hallatszott.
– Arina!” – kiáltottam. Egy perccel később egy zilált férfi jött ki a szobából. Habozás nélkül köszönt, és elhagyta a lakást. Tudni akartam, ki volt az, ezért Arina szobájába mentem. “Meg tudod magyarázni, ki volt az?” – kérdeztem. “Oleg. Ő és én komolyan beszélünk. Ne beszélj velem.
Ha elkezdesz kioktatni, akkor reggelig kell hallgatnom téged. Elgondolkodtam az életemen. Egy osztálytársamtól szültem meg a lányomat. Sokat ittunk az osztálytalálkozón. Nem ígért nekem semmit. Házas ember volt, aki nem akarta elhagyni a feleségét. Elhatároztam, hogy nem mondok neki semmit, és magam nevelem fel a gyermeket.
A meg nem született gyermek apja sem él velünk. Ez is véletlenül történt. Reggel hallottam, hogy a lányom kórházban van. Én is ugyanoda mentem, ugyanezen okból. Rájöttem, hogy ő is terhes. Bementem a szobájába, és elmondtam neki, hogy mindent tudok. Sírni kezdett, és hozzám szaladt: “Anya, ne mondd el senkinek.
Oleg börtönbe fog kerülni, én nem vagyok felnőtt. Én sem mondtam neki semmit. Egy hét múlva megy a hadseregbe, nem akarom az idegeire menni. – Semmi baj, majd mi felneveljük a gyereket. Én is várom a babát. Minden rendben lesz, csak ne sírj. Megöleltem a lányomat. Ő követte el a hibámat. Terhes volt, de nem akarta elmondani az apjának.
