Aznap reggel munkába tartottam, ahogyan hétköznap mindig. Az idő szürke és borús volt, ahogyan az összes utas hangulata is. Néhányan szundikálni próbáltak, mások mély szomorúsággal a szemükben nézték a nedves fákat, valaki pedig az életről panaszkodott telefonon.
A következő megállónál azonban egy nő szállt fel a buszra, akinek két lánya volt. Tizennégy évesnek tűntek. Ugyanolyan ügyetlenek voltak, mint az anyjuk. Ez a gyászoló anya az ajtóból elkezdett kiabálni a sofőrrel, hogy nem fog fizetni a lányaiért, mert ő egy hősnő, mert hat gyereket szült, és otthon felejtette a kedvezményes utazási bérleteit.
A sofőr nem akart konfliktust kirobbantani, ezért nem tiltakozott a nő ellen. Ekkor a nő körbesétált a kabinban, és elkezdte lökdösni a szundikáló kislányt. A lány aprócska volt, és úgy nézett ki, mintha a húszas éveiben járhatott volna. Mielőtt kinyithatta volna a szemét, a nő elkezdett kiabálni, hogy adjon neki helyet.
Hiszen a lánya mellé akart ülni, és nem volt szabad hely. Csak egy hely volt a lány mellett. A lány azonnal felébredt. Nem volt zavarban. Azonnal megkérdezte: “A gyerekeid vagy te mész dolgozni? Vagy iskolába? Vagy egész éjjel fent maradtak, mert vizsgára készültek?” “Nem” – préselte ki magát a kövér hölgy.
– De a gyerekeim nem tudnak állva lovagolni! Ha ülni akarnak, szálljanak le a buszról és várjanak egy üres buszra! És különben is, csak az ül, aki fizeti a viteldíjat!
A lány rávillantott a családra, az ablak felé fordította a fejét, és tovább aludt. Az anya-hősnő ott állt a lányaival, és még csak le sem ült az egyetlen szabad helyre. Védelmet keresett a többi utasnál, de mindenki elfordult tőle. Ön mit tenne egy ilyen helyzetben?
