Alya vonattal utazott. Lelkében tomboltak az érzelmek. Forró teát ivott, szinte forró vizet, és nem érzett fájdalmat. Mert a lelke annyira fájt… Tegnap hazafelé vezetett, és arról álmodott, hogy meglepi az apját. Hiszen ő maga is nehéz időszakon megy keresztül a felesége halála után. Anya még nagyon fiatal volt, senki sem gondolta, hogy ilyen hamar elhagyja őket. Reggel, mondta az apja, nevetgélt, reggelit készített, délután hirtelen rosszul lett, a mentő későn érkezett. Alka nem tudta elhinni, hogy a nagy házuk üres. És hogy már senki sem hívja fel, vagy kérdezi meg, hogy melegen van-e öltözve. A házban az édesanyja illata terjengett, és mindenhol ott voltak a holmijai: egy hajkefe, egy könyv könyvjelzővel, a kedvenc vízforralója, amelyben az édesanyja teát főzött.
A temetés után Alka nehéz szívvel hagyta el az apját, a munkája miatt nem tudott tovább vele maradni. De minden nap felhívta őt, érdeklődött a dolgairól és a jólétéről. Az apja részletesen elmesélte neki a napját, és megnyugtatta. Alka pedig, mintha csak végszóra nem tudott volna időt szakítani arra, hogy meglátogassa. Hirtelen három szabad nap tűnt fel a sűrű naptárában. Azonnal összepakoltam a holmimat, és vonatra szálltam. … A küszöböt átlépve elámultam a ház tisztaságán. Úgy tűnt, hogy anyám ott van a közelben, a közelben, kirohantam eléje. De senki sem volt a házban.
Hirtelen körülnézve Alka észrevette, hogy valaki más kabátja is ott van a fogason. Mellette több pár női cipő volt. Alka felkapta a fejét – az apjának volt egy nője? Körülnézett a szobában, és bárhová nézett, mindenütt az új lakó jelenlétének nyomait látta. A fürdőszobában Alka lélegzete elakadt a torkában – a polcon egy női kozmetikai táska állt. Eredeti volt, kézzel készült, és csak egy emberhez tartozhatott – a nagynénjéhez, Oksanához. Alka szeme előtt forgott a világ? Mi volt ez? Milyen szavakkal lehetne leírni? Vajon a nagynénje az ország másik végéből érkezett, ahol fiatalabb korában élt, és úgy döntött, hogy elcsábítja az apját a nővére halála után? A rokon rajtakapta Alkát a konyhában. A nagynéni zihált, és elejtette a zacskónyi ételt.
Csend lett. Néhány másodperccel később az unokahúga félénken bocsánatkérésbe kezdett: – Sajnálom, apádnak és nekem nem volt időnk figyelmeztetni téged. “Az apám és én”? Ezt hallva valami megtört Alka lelkében. Szavak törtek ki belőle – fájdalmasak, mocskosak, sértőek, a nagynénje pedig csak állt ott szerencsétlenül és csüggedten, mint egy kamasz iskoláslány, és meg sem próbált védekezni. Amikor elfogytak a szavak, Alka fuldokolni kezdett a könnyeitől. Alig hat hónappal ezelőtt az anyja vidáman és gondtalanul sütött vaníliás süteményeket ebben a konyhában, most pedig a saját húga hozta ezt létre. “Alia, ne sírj – érintette meg a nagynénje a vállát -, valamit el kell mondanom neked.
Természetesen nincs mentségem az édesanyádra, de…” Majdnem harminc évvel ezelőtt Oksana, a gyönyörű diáklány a könyvtárból hazafelé tartva elakadt az esőben. Bőrig ázott, de nem volt busz. A buszmegállóban odalépett hozzá egy férfi, és meghívta, hogy bújjon az esernyője alá. Beszélgetni kezdtek. A férfi barátságos, nyitott, társaságkedvelő volt, és Oksana, aki meglepően nehezen jött ki új emberekkel, úgy érezte, mintha egy régi barátjával találkozott volna. Ahogy az eső fokozatosan elállt, a lány és új barátja úgy döntöttek, hogy sétálni fognak. Könnyedén és kényelmesen érezte magát Jurával. Nevetett a férfi viccein. Aztán az eső ismét zuhogni kezdett. Az emberek, az autók, a fák azonnal eltűntek az égi vízfolyam mögött.
És akkor Jura hirtelen megcsókolta Okszanát. Hosszan és hevesen csókolóztak. A srác bevallotta, hogy amint meglátta a lányt, azonnal tudta, hogy ez a végzete. És mostantól kezdve, ígérte, mindig együtt lesznek. Oksana szíve majd megdobbant a boldogságtól. Abban is biztos volt, hogy ő az igazi. A lány szerette volna bevallani magának az érzéseit, de megdöbbentette – Jura egy bizonyos menyasszonyt említett. Kiderült, hogy a barátnőjével már másfél éve járnak, és nemrég kezdték el tervezni az esküvőjüket. “Olyan jó, drágám, hogy sikerült találkoznom veled, mert most már tudom, mi az igaz szerelem – súgta Oksana fülébe.
Holnap szakítok a barátnőmmel, és mindig együtt leszünk. A feleségem leszel, ugye, Okszana, az én esernyő nélküli idegenem? “Mit tegyen, mit tegyen? Vallja be, hogy szerelmes lett, csak mert a férfi szemébe nézett? És hogyan fogja túlélni a szakítást az, aki őt leendő férjének tekinti? Aki talán már az esküvői ruhát választja. Vagy talán ők, Okszana és Jurko teljesen idegenek, és csak ez a felhőszakadás a hibás? “Lehetséges más emberek könnyeire építeni a boldogságot?” “Menj el. Készüljetek az esküvőre” – vetett egy hideg pillantást a férfira. Kitöröljük ezt a furcsa találkozást az emlékezetünkből, és holnap folytatjuk a normális életünket.
Jura vitatkozni próbált, de Okszana már nem hallotta. Csak később döbbent rá, hogy azon a rossz napon találkozott azzal, akit teljes szívéből szeretett, és olyan könnyen elengedte. És most már soha nem fogja tudni elfelejteni ezt a férfit. Ő is egész életében esőízű csókokról álmodott. Nehéz volt megtalálni Jurkót – Oksana nem kérdezte meg a nevét vagy a címét. Így hát mindent el kellett fogadnia. A lány alig heverte ki az esős napot, amikor idősebb nővére közölte vele, hogy férjhez megy, és szeretné bemutatni a családnak a választottját. Az egész család az ünnepi vacsorára készült. Végül csengettek a lakásban. Amikor Oksana meglátta Jurkót az előszobában, villámcsapásként érte.
A fickó tekintete a lelkéig hatolt Oksana lelkében, és ő csak elrejtette a szemét. Később a fickó találkozott vele az utcán, és azt mondta neki, hogy Oksana tönkretette az ő és az ő életét. Meggyőzte azonban arról, hogy még nem késő mindent helyrehozni. A lány azonban nem engedhette, hogy ilyen tragédia történjen a családjával. Megígértette Jurijjal, hogy bármennyire is nehéz, senki sem fog tudni az esős találkozásukról.
Oksana húga és szülei boldogsága érdekében. Így aztán sokáig a családi ünnepségeken fontos rokonoknak tettették magukat, pedig mindkettőjük szívében szenvedélyes érzelmek voltak. Alka a nagynénje elbeszélése nélkül is tudta, mi történt ezután. Amint elvégezte a főiskolát, Oksana néni elköltözött otthonról. Próbált felejteni, nem tépelődni és elszökni. Próbált magánéletet építeni, de mindkét házassága kudarcot vallott. Évente csak néhányszor látogatott el szülővárosába. Unokahúgának játékokat és édességet hozott.
Aztán… a nővérem hirtelen elhunyt. “Váratlanul történt – remegett meg kissé a nagynéném keze – Emlékszel, nem tudtam eljönni, hogy a negyvenedik évfordulón megemlékezzek Halynáról. Csak két hónappal később érkeztem. Gondoltam, elmegyek a sírjához, és imádkozom a fényes lelkéért. Aznap esett az eső, és az ég koromsötét volt. Hirtelen egy magányos alakot láttam a peronon – apádat esernyővel… Harminc hosszú év pergett le a szemem előtt, a gondtalan fiatalságom… Alecska, megértem, milyen nehéz ez neked. De bocsáss meg nekem, ha tudsz.” Alkának nem volt ereje tovább hallgatni. Elképzelte az anyja arcát, és mellette az apját és Okszana nénit, akik mindent megtettek, hogy közömbösnek tűnjenek egymás iránt. Vajon az anyja tudott a szerelmükről és az elhúzódó hazugságokról? Megbocsátotta-e nekik ezt a titkot a napfényben? Alka biztos benne, hogy nem tud nekik megbocsátani…
