Igazi bukta volt. Anyósomnak egyszerűen elfogyott a türelme. Felhívott engem és a férjemet, valamint a középső fiát és annak feleségét, hogy segítsenek kilakoltatni az unokaöccseit a holmijuk összepakolásával. Lázadtak, de nem tudtak ellenünk menni. Amikor Stefka néném megtudta, egyenesen a környékről jött. Bérelt egy lakást a fiúknak. Mi pedig sokáig takarítottuk anyósom lakását a “rendes” unokaöccsöktől…
A férjem anyjának van egy fiatalabb nővére, majdnem tizenöt év korkülönbség van köztük. Én már régóta házas vagyok, a férjem testvérei házasok, az unokatestvéreim pedig nemrég végeztek az iskolában. Egy nap anyósom felhívott, és azt mondta: csengettek, kinyitotta az ajtót, és ott volt két gyerek, akik most fejezték be az iskolát. A kedvenc nagynénjükhöz jöttek lakni.
Senki nem állapodott meg előre semmiben. Csak egyszer, nagyon régen, amikor anyám meglátogatta a húgát, volt egy kikötés: “Ha befejezik az iskolát, a fiúkat a városba kell küldenünk. És ott csak te vagy nekünk! Valamiért Stefa néni úgy döntött, hogy anyja hallgatása ezekre a szavakra azt jelenti, hogy teljesen egyetért azzal, hogy a friss iskolások ott maradjanak. “Hát, nem idegenek, maradjanak csak” – döntött anyám, de az unokaöccseinek szabott egy feltételt: tisztaság és rend a lakásban. Nekem elég volt: magam neveltem fel három fiút, mosogattam, zoknit mostam.
Fáradtsága érthető: a férjem és a testvérei – hogy is mondjam ezt anélkül, hogy megbántanám? Nem alkalmasak a házimunkára, mindent úgy csinálnak, mint az apjuk: nem tudnak villanykörtét cserélni, polcot szögelni, csak porszívózni tudnak – de még ebben az esetben is sikerül belegabalyodniuk a vezetékekbe. És ha korábban édesanyám szenvedett velük, most ez a nehéz sors a mi vállunkra nehezedik – az enyémre és a nővéreimre a szerencsétlenségben. A küzdelem változó sikerrel folyik. A férjem például már el tudja mosogatni az edényeket, már nem tartja bravúrnak.
Már csak a mosógéppel szembeni előítéleteket kell legyőzni, és megtanítani őket főzni. Az ingyenes szállás a tisztaságért cserébe elég tisztességes üzlet. A fiúk nem tudtak megbirkózni vele. Aztán anyám azt javasolta, hogy hetente egyszer hívjanak embereket, akik pénzért elvégzik a munkát, de Stephie néni sajnálta a pénzt: “Majd ők maguk megcsinálják! Mindent ők fognak csinálni! Tiszta fiúk! Még nem szoktak hozzá, hogy veled éljenek, majd megszokják, és minden rendben lesz. Csak beszélgessetek tovább! Miért költenék pénzt, ha a fiaim ügyesek?
A néni összekeverte a “kétkezi” szót a “két balkezes” szóval. Ami meglepő, hogy a falu nem szereti a lusta embereket. Anyám türelme három hétig tartott, aztán egyenesen feltette a kérdést: fizetni a takarításért vagy kilakoltatás. De Sztefa néni megint előállt egy olyan megoldással, ami nem jár jelentős anyagi költségekkel: “Majd én magam jövök! Majd én jövök és kitakarítom a lakást! Anya beleegyezett. De a nagynéném vonata nem jött, vagy fájdalmai voltak, vagy a férje tivornyázott. Két hónap alatt a férje unokatestvérei olyan rendetlenséget csináltak a lakásban, hogy anyám ideges tikket kapott.
Megszólalt az utolsó kínai figyelmeztetés: – Miért kell mindent elmondanod? “Mondd el!” – háborodott fel Stefa néni, elfelejtve, hogy a házirendet már több tucatszor elmondták az ikreknek. Mindent rosszul értettél meg! Ők az én férjeim! Mit akarsz tőlük? A “férfiak” mindeközben együtt nevettek és röhögtek, amikor arra kérték őket, hogy emeljék fel a vécé peremét, vegyék le a cipőjüket a bejárati ajtó melletti szőnyegen, vagy mossák el az edényeket. “Nem akarok tőlük semmit!” – dühöngött végül az anyjuk, és elkezdte összepakolni az unokaöccsei holmiját. Nekem kellett segítenem neki. Megérkeztünk a férjemmel és a középső sógorral és a feleségével. Amíg a férjeink segítettek az unokatestvéreknek kijutni a lakásból, mi elkezdtünk takarítani – nem hagyhattuk anyámat egyedül a rendetlenséggel.
Úgy döntött, hogy nem kommunikál a nővérével a szerencsétlen fiúk miatt. Bár valójában kevesebbe került volna, ha hetente egyszer fizet egy takarítónő szolgálataiért. Külön keresett az interneten: ha talál egy magánszemélyt, például egy szülési szabadságon lévő anyukát vagy egy szomszédot, akkor olcsóbb árat tudott kialkudni. Édesanyám közel egy éve él egyedül. De még mindig találja az ikrek jelenlétének nyomait: egy csokoládépapír az egyik szék fugájában, egy cigarettacsikk az erkélyen, egy zokni a komód és a fal között. Ilyenek a “rendes fiúk”. Arra az esetre, ha senki más nem jönne, felhívta az összes falubelit, és közölte velük, hogy a férjemmel és velem, valamint a gyermekemmel együtt nála lakunk, és nincs hely. Egyébként az unokatestvére lánya idén érettségizik. Soha nem lehet tudni, hogy mit gondolnak majd.
