Néhány nappal ezelőtt meglátogatott az akkori leendő anyósom, akivel nagyon feszült volt a kapcsolatunk. Pontosabban egyszerűen nem is akarta tudni a nevemet. De hirtelen mégis meglátogatott minket, pedig még a címet sem tudta. Természetesen azonnal megértettem a merkantil céljait. És minden kérésére egyértelmű nemet mondtam neki. Átkozódva, emelt fővel távozott. Túléltem ezt. Csak egy dolog maradt tisztázatlan: hogyan jutott hozzá a címhez, ha nem adtam meg neki, nem hívtam meg, hogy látogasson meg. Már akkor rájöttem, honnan fúj a szél.
De úgy döntöttem, hogy estig várok, még ha tépelődtem is, fel akartam hívni Nikitát, és elmondani neki, mit gondolok minderről. Bevettem néhány nyugtatót, hogy segítsen. Miután párszor bevettem őket, elengedtem magam, persze nem teljesen, de estig kibírtam. Nikita úgy jött haza, mintha mi sem történt volna. Megkérdezte, mit szeretnék vacsorára. Csendben elé tettem a tányérokat, és leültem vele szemben. “Van valami, amit el akarsz mondani?” – kérdeztem tőle. “Mi történt?” Ártatlan szemekkel nézett rám.
– “Anyád jött” – jöttem be a másik oldalról. “Á, erre gondolsz, végre sikerült” – nyújtózkodott el, és azonnal elkerekedett a szeme. “Megadtad neki a címet?” “Hát igen, beszélni akart veled, gondoltam, talán javíthatnátok a kapcsolaton az esküvő előtt” – mondta gyorsan a mentségére. “Tudod, miért jött?” – kérdeztem lassan, a vőlegényem szemébe nézve. “Hát, nagy általánosságban” – válaszolta homályosan. “Á, nagy általánosságban” – úgy tűnt, a nyugtatók már nem hatottak -, “és tudod, hogy anyád azt akarta, hogy a húgodnak munkát szerezzek nálam.
“De te is pontosan tudod, hogy csak egy állásunk van, és én nem ajánlhatom őt erre az állásra, mert az az enyém” – mondtam világosan. “Na, Alice, te mindig is önző voltál” – intett le -, “kitalálhattál volna valamit, ami neked nehezedre esik vagy ilyesmi, és most felbosszantottad anyádat, és engem támadsz. – Miről beszélsz – emeltem fel a hangom -, ráadásul azt akarja, hogy a húgod és a barátja is velünk éljen – mondtam ravasz mosollyal, mert rájöttem, hogy Nikita is benne van a dologban. “Hát, hagyd őket lakni, itt annyi hely van, amúgy is állandóan elfoglalt vagy a projektjeiddel, vagy a varrással, itt pedig lesz kivel beszélgetned” – válaszolt pimaszul a leendő férjem. “Kérdezte már tőlem valaki, hogy mit akarok?” – kiáltottam fel.
Megkértem a kezed, hamarosan megnősülsz, mit akarsz még? Ez már túlment a határon. A türelmem ezen a ponton véget ért: – Nem akarok a családodra gondolni, ők utálnak engem, nekem pedig mosolyognom kell rájuk, és azt kell tennem, amit ők akarnak. Hát nem! Egyelőre a te családod, úgyhogy oldd meg a problémáikat. És nem akarok idegeneket látni a házamban, nem akarom elveszíteni a kedvenc munkahelyemet, csak mert Juliának nagyobb szüksége van rá. Hadd tanuljon előbb, aztán álmodozhat. Nikita elpirult, és félredobta a villáját.
Túl korán döntöttem úgy, hogy feleségül veszlek, még nem vagy méltó arra, hogy a feleségem légy. Anyának igaza volt, amikor azt mondta, hogy a mi családunk nem neked való. Eleget hallottál már? Nem lesz esküvő! Megértetted?” Ezekkel a szavakkal felkapta a telefonját, kirohant a folyosóra, felöltözött, és becsapta az ajtót. Én csendben a falnak dőltem. Még soha nem láttam így a bukott vőlegényemet. Mit csinált most? Vagy egész idő alatt ügyesen leplezte az érzelmeit? Általában egész este zokogtam a keserű haragtól és a csalódottságtól. Tényleg ennyire tévedhettem?
