Egy nap, hat évvel ezelőtt, reggel nehezen ébredtem, és elkezdtem zabkását főzni. Téli idő volt, koromsötét az ablak előtt. Őriztem a tejet, nehogy elszaladjon, és nagyon álmos voltam. Aztán felébresztettem a fiamat az óvodába, szeszélyes volt, nem akart felkelni. A legnagyobb ellenszenvem, hogy egy meleg, édesen alvó gyereket kirángassak az álmából. Aztán felöltöztettem, nyöszörgött, nem akart felöltözni, lehúzta a harisnyáját, aztán köpködte a kását, elkéstünk, a férjem felkelt, bejött a konyhába, megkérdezte:
“Van más is reggelire, mint a kása?”. “Nem!” – kiabáltam, bár szendvicseket is készíthettem volna. Nem esik nehezemre, de késésben voltam, nem aludtam jól, és nem akarok reggel gasztronómiai változatosságot főzni. Aztán felöltöztünk, és arra gondoltam, milyen munkaigényes ez az évszak – a tél. Nadrágot felvenni, aztán pulóvert, aztán kabátot, aztán sálat, aztán kesztyűt… Uffff… A fiammal kiszaladtunk a szabadba. Fagyos hideg volt, és az autónk nem indult be.
“Csak ennyi hiányzott!” – gondoltam, és reggeli helyett kirángattam a férjemet, hogy a kocsival foglalkozzon. Én pedig szendvicseket készítettem neki reggelire, hogy vigyem magammal a munkahelyemre. ennek következtében későn indultunk, de elmentünk dolgozni. aznap este vacsorát készítettem. rossz nap volt a munkahelyen, az elbocsátott alkalmazott helyett mások feladataival voltam terhelve. Dühös voltam, és gondolatban elmondtam a főnökömnek mindent, amit róla gondoltam.
krumplit hámoztam, a konyhában bekapcsoltam a tévét, és egy műsort néztem a házasságról. volt egy hősnő, szép, csavaros, illatos, vőlegényt keresett, és elmesélte a történetét. nemrég költözött a fővárosba, hódítani fog. Van egy gyermeke az első házasságából, de az a szüleivel él egy másik városban, míg ő a fővárosban keresi magát. Ha megtalálja a férfit és karriert csinál, a gyereket biztosan magával viszi.” És végül azt mondta: “Általában jól megy az életem, és olyan férfit keresek, aki még jobbá teszi. Jó anya, jó lány, jó ember vagyok, és jó feleség leszek.
A műsorvezető pedig megkérdezi: “Hogyan jöttél rá, hogy jó vagy?” “Nem iszom és nem dohányzom” – válaszolta a lány. NEM iszom, NEM dohányzom” – mondta a műsorvezető. – Akkor lennél jó anya, ha minden reggel felébrednél, és éjjel fáradtan főznél zabkását, aztán felébresztenéd az álmos gyerekedet, és a gyerekek egész reggel nyafognának, és megetetnéd ezzel a konyhában szétkenődött zabkásával, aztán ezekkel a hírhedt harisnyákkal, öt sapkát és pulóvert rá, sállal betakarva, és hóviharban, szánkón, az óvodába, futva, mert elkésel a munkából
És ott, ebben az óvodában, tulipánt készít, hogy az anyukájának adja, mert hamarosan jön az anyák napja. Megfagytam. Álltam háttal a tévének, hallgattam, zöldséget vágtam… De rájöttem, hogy valaki fentről most is hozzám beszél. Mindent tud rólam. A hűtőn pedig egy rajz, amit a fiamtól kaptam ma, amikor eljöttem érte az óvodába. Sokszor egyszerűen nem vesszük észre a boldogságot. Átjárja az életünket, és mi összekeverjük a mindennapokkal, a rutinnal.
Ez a zabkása, ez a fazék, ez a harisnya – ez az a fajta boldogság, amiről álmodunk? De ha belegondolsz, ha megfordítod, ha más szemszögből nézed, mi az, aminek nem lehetsz boldog? Van valaki, akiért fel kell kelnem. És a konyhaablakom tejes fényben világít minden hétköznap reggel, pontosan reggel hatkor, és kint hideg és sötét van, de itt, a meleg konyhámban otthonosan sípol a vízforraló, és a kedvenc vicces, virággal az oldalán lévő fazékomban megfő a tökéletes adag zabkása. És van egy szeretett fiam, aki nem szeret reggel felkelni (ki szeret?). És a férjem, aki szinte mindig jó kedélyű, és egy munka, ahol számítanak rám, és olyan kötelezettségek, mint például ez a vacsorafőzés szükségessége, ami boldoggá tesz… Minden nap boldog vagyok, csak a rutinban elfelejtem észrevenni!!!
Az a nap nagyon fontos. Egy kicsit megvilágosodtam azután a nap után. Kezdtem észrevenni valamit, ami mindig is ott volt, de nem vettem észre, mintha a belső elégedetlenség fátyla takarta volna el. És aznap egy véletlenszerű párbeszéd a tévében mintha varázslóként letépett volna egy varázskendőt a szememről, és úgy nézek körül a régi konyhámban, mintha új lenne, és azt gondolom: A boldogság nem feltétlenül álarcosbál és farsang, meg kell tanulni észrevenni és értékelni, még akkor is, ha ma egészen hétköznapi, kicsi és úgy néz ki, mint egy fazéknyi zabkása”.
