Az idős Ivan Sztepanovics, a basszus hangú, tekintélyes körzeti bíró elgondolkodva lapozgatta egy polgári ügyet, amelyet a következő ülésen kellett volna tárgyalnia. Furcsa módon 25 hosszú évnyi munkája során először fordult elő, hogy ilyen nehéz helyzettel szembesült: egy apa a gyermekei tartása miatt perelt. Általában tartásdíjat kellett megítélnie az elhagyott gyermekeknek, de itt: “Be fogom idézni ennek a férfinak mind a hat gyermekét, meghallgatom a magyarázatukat, és aztán döntést hozunk. Egyelőre nehéz bármit is megjósolni…” – foglalta össze nehéz gondolatait Ivan Sztyepanovics. a tárgyalóteremben mindenféle korú emberek gyűltek össze.
Mihail Ivanovics Emeljanszkij, a felperes ült a padon, ősz hajú, ápolatlan, régi, túlmosott ingben, lesütött szemmel. A bíró sorra átadta a szót a gyerekeknek. “Én vagyok a legidősebb – kezdte történetét Ivan -, ezért három testvérem nevében fogok beszélni. Apám elhagyott minket, amikor még nagyon fiatalok voltunk. Anyámmal megegyezve elment tanulni. Azt mondta, hogy azért fog tanulni, hogy tisztességes életet biztosítson a családjának. Eközben anyám két helyen dolgozott: eltartott minket, és küldött némi pénzt a férjének. Élelmiszert is küldött. Amikor apám visszatért, nem nagyon fogta fel a munkát. Hamarosan elment dolgozni, és amikor időnként hazajött, soha nem hozott haza egy darab kolbászt vagy száz gramm édességet – még kenyeret sem. Végül egy másik családhoz ment el tőlünk.
– Szvitlana Szerhivna Nepjivoda vagyok – állt fel egy fiatal nő közvetlenül a fiú után -, abban a városban élek, ahol ez, úgymond, az apám tanult. Ez az első alkalom, hogy élőben látom őt, bár fényképeken már láttam korábban. Édesanyám mesélte, hogy az intézetben tanulás közben találkozott vele. Nem mondta neki, hogy nős és négy gyermeke van, de eljött hozzá lakni. Amikor anyám a szíve alatt hordott engem, véletlenül megtudta, hogy milyen családja van. Ezután hazament, és eltűnt, mint egy kőszikla. Egy fillér segítséget sem kaptunk tőle. De a sors anyámra mosolygott, hozzáment egy csodálatos emberhez, egy igazi férfihoz, aki örökbe fogadott, felnevelt, tanított…
– Anyám soha nem mondta el, hogy ki az apám, – a legkisebb gyerek, Vaszil Szemencsenko volt a soros -, csak most, váratlanul, amikor bírósági idézés érkezett hozzánk, elmondta, hogy egy barátja születésnapi partiján találkozott vele. Beleszeretett és kapcsolatot kezdett vele. Amikor anyám megtudta, hogy gyermeket vár, az úgynevezett “apa” eltűnt. Engem pedig egy teljesen más apa nevelt fel, akit a mai napig szeretek és őszintén becsülök.” Végül Vladimir, az első feleségétől született négy fiú közül az egyik kérte a bíró szót:
– A tárgyalás előtt mi, a felperes gyermekei találkoztunk. Úgy döntöttünk, hogy mostantól kezdve továbbra is kommunikálunk és találkozunk. Édesanyánk már régen elmondta nekünk, hogy egyszer kapott száz rubelt az apja nevében. Mi konzultáltunk, és fejenként ezer hrivnyát tettünk bele. Odaadjuk ennek a vándormadárnak, ő nem érdemelt meg tőlünk más támogatást, és soha nem is fog megérdemelni semmit.”
Mihail Ivanovics lehajtott fejjel hallgatta a gyerekeket. Egész életében, akárcsak a fagyöngy, mások kárára élt, egyáltalán nem gondolt a gyerekeire és az öregkorára. És most ez a szégyentelen nemtörődömsége ennyi év után visszaütött rá.” A bíróság elutasította Emeljanszkij úr keresetét. Amikor a bíró befejezte a nehéz ítélet felolvasását, az apa végre felemelte szomorú fejét, és ránézett saját, bár oly távoli gyermekeire. Halkan, szomorúan beszélt: “Itt igazat mondtak, nem fogok fellebbezni semmi ellen, nem is akarok többé. Bocsássatok meg nekem, gyermekeim
