Ez a történet a rossz kilencvenes években játszódott. Most már nem félek elmondani. Kilenc hónapos terhes voltam, amikor elkezdtek fájásaim lenni, és a férjem elvitt a kórházba.
A terhesség nehéz volt, az első hónapokban toxémiában szenvedtem, aztán a bőrömmel és a szív- és érrendszeremmel voltak problémák. A szülés is nehéz volt. A végén még el is ájultam.
Aztán az orvos közölte velem, hogy a babát nem lehet megmenteni. Magamon kívül voltam a bánattól, nagyon álmodtam az anyaságról. Nemsokára meglátogatott az osztályvezető főorvos.
Ő és én együtt jártunk iskolába. Miközben vigasztalt, hirtelen felvetette: “Lida, nem akarsz örökbe fogadni egy kislányt? Van egy fiatal anya az osztályomon, aki lemondott a gyermekéről.
Ha nem viszed el, árvaházban fog kikötni. Mindent el tudunk intézni, mintha megszülte volna a gyermeket. Ez egy nagyon váratlan ajánlat volt, de azt hittem, hogy ez egy ajándék felülről. Örömmel beleegyeztem. Így született meg a lányunk, Yulia.
A férjem nem is sejti, hogy nem a miénk. De nagyon szereti és kényezteti. Valójában nagyon örülök, hogy minden így történt. Nem tudom elképzelni az életemet a legidősebb lányom nélkül. Később a férjemmel egy fiút szültünk. Egyformán szeretem a fiamat és a lányomat is.
