Most elváltam, ez a második házasságom. Az egyik ember dolgozik, és az anyja azt hiszi, hogy elköltöttem a pénzét, és hol. Tény, hogy segítek a nagymamámnak. A férjemnek sem tetszik különösebben a költekezésem, de beletörődik, hallgat és próbálja megérteni. Nyolc éve házasodtam meg először. A férjem árva volt, a nagymamája nevelte fel. Két évvel később a férjem meghalt, és Vera Petrovna egyedül maradt. Gyermekeink nem voltak, így az idős asszonynak nem maradtak rokonai, csak az unokatestvére gyermekei és unokái. Vera nagymamát, ahogy én hívtam, még akkor is gyakran láttam, amikor megismertem a mostani férjemet, nem tudtam elfelejteni.
Szüksége volt a támogatásomra, volt egy kis nyugdíja. Amikor dolgoztam, mindig adtam Vera Petrovnának egy kis pénzt. És nem esett nehezemre, hogy elmenjek és segítsek neki a ház körül. Férjhez mentem a második férjemhez, és az édesanyja megengedte, hogy a nagymamája lakásában éljünk. Átmenetileg, amíg nem kaptunk internetkapcsolatot. Az anyósom sokáig nem tudta, hogy segítek a nagymamámnak, Virának. Véletlenül jött rá. Otthon felejtettem a telefont, amikor elmentem embereket rágcsálni, és anyósom vette fel a telefont. Felhívtak a néhány héttel korábban feladott hirdetésemre. Au pairt kerestem Vera nagymamámnak. Nem lenne időm olyan gyakran meglátogatni, és a nagymamám már szinte ki sem mozdult otthonról.
Anyósom a keresés előtt nem szólt hozzám, de otthon koncertet adott: “Vajon miből fogod kifizetni a nagymamád ápolónőjét? Te börtönben vagy, a fiam meg más nagymamáját fogja megdugni? Hadd menjen egy idősek otthonába. A szociális munkás pedig köteles ingyen segíteni! Mit érdekli őt? A férjem pénze? Én is kapok némi jó segítséget. Beszéltem a férjemmel, meghallgatott, azt mondta, hogy még mindig szeretem a volt férjemet, de végül is egyetértett azzal, hogy kár volt Vera Petrovnát magára hagyni. Az anyósom pedig folyton számolgat: – Hová mentél, a nagymamádhoz? Mennyit költöttél a nagymamára ebben a hónapban?
Még a férje is elkezdte már leállítani az anyját: elég, ő már belefáradt. De nem, nem adta fel. Egy hónapja felhívtam Vera nagymamát, de nem vette fel a telefont, aggódtam, mennem kellett, nem volt sok. A lányom épp akkor lett beteg. Mit tehetek, felhívom az anyósomat, és megkérem, hogy vigyázzon az unokámra. A férjem anyja úgyis nyugdíjas, otthon marad.” “Azt nem fogom megtenni – mondta az anyósom. Mit tegyünk? Megállapodott egy szomszédasszonnyal, elvitte a lányát hozzá, és elrepült. Kiderült azonban, hogy Vera nagyi valahova letette a telefonját, és nem találta, lemerült.
Gyorsan hazajöttem, de anyósom nem volt otthon, így megérkeztem, ő is velünk volt, és már a lányomért mentem a szomszédba, a férjem meg hazajött a munkából, és anyám újabb koncertet kezdett előtte: “Otthagytad a lányodat idegenek között, és elrepültél!” “Elrepült”, mondtam, “neked az unokáddal kellett volna ülnöd. Minden rendben van, ne aggódj.” – Meddig tarthat ez a “rendben”? Mennyi pénzt vittél oda? Nem számoltad meg? Ne felejtsd el, nem fogsz itt örökké élni, mennyit tettél félre a leendő lakásodra? Kétszer annyit is megtakaríthattál volna.
Nem hallgattam rá, kimentem a konyhába a lányommal. A férjem kikísérte anyámat, és azt mondta: “Anya figyelmeztetett, hogy kiköltözünk, ha segítesz Vera Petrivnának.” – És te? – Mondtam, hogy igen, nem probléma. Nem is számítottam rá, hogy ilyen férjem lesz. Elmondtam neki, hogy két hónappal ezelőtt Vera nagymama nekem ajándékozta a lakását, és amit megspóroltunk – mondtam -, azt bérleti díjra költöttük. Bár Vera nagyi nem bánja, hogy veled és a lányával lakunk. A férjem nem akar Vera Petrovnához költözni, és én megértem őt. Egyszobás lakást béreltünk. Most már nyugodtabban élünk.
