Ez egy átlagos hétköznap volt. Bokszórák után a fiammal a buszmegállóban álltunk, és vártuk a buszunkat. Hirtelen egy szülőkből és egy fiúból álló család jelent meg a buszmegállóban. Elsőre átlagos családnak tűntek, de azonnal felkeltették a figyelmünket, mert a családapa nagyon hasonlított a férjemre.
Nagyon meglepett a hasonlóságuk. De nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt a hasonlóság. A fiam, aki egyébként odaszaladt hozzájuk, megragadta a férfi karját, és felkiáltott: “Apa, neked dolgoznod kellene! És ki ez itt? Végre az új bátyám?
De várj, a legjobb rész még csak most jön! Ugyanebben a pillanatban a felesége a férjéhez fordult, és arcon vágta! Soha nem láttam még ilyen dühöt senki szemében. Még a dühtől is elsötétült, vicsorogni kezdett a férjére, nem hagyta, hogy magyarázkodjon, a mellkasát csapkodta és sírt. Itt a túlórád! Nézd, te és a fiad majdnem egyidősek vagytok!” – és hidd el, ezek gyengéd szavak ahhoz képest, amit kiabált. És mi van velem? Teljesen összezavarodva álltam ott.
Én persze megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a férje csak nagyon hasonlít az enyémhez, ezért nosztalgiázott a fiam. A férj is próbálta megnyugtatni a feleségét, de sikertelenül próbálkozott.
A feleségét nem lehetett megnyugtatni, torkaszakadtából üvöltött. Mit gondol, mit érzett ebben a pillanatban a botrány elkövetője? Érdeklődve figyelte, és őszintén nem értette, miért veszekszik az apja valami nagynénjével. Szerencsére a buszunk nem sokáig váratott magára.
Felszálltam a buszra, újratöltöttem. Egész nap ezen az incidensen gondolkodtam. Vicces volt számomra, még otthon is hangosan nevettem a történtekre emlékezve, de sajnáltam is őket. Persze, sosem fogjuk megtudni, hogyan igazolta magát a felesége előtt, de nem hiszem, hogy jó ötlet azt mondani, hogy a gyerek rosszul csinálta. Vacsoránál a fiammal elmeséltük a férjemnek az esetet. Ő sírásig nevetett. De aztán együtt kódorogtunk a szerencsétlenen. A felesége meg sem próbálta meghallgatni.
