Nem kiabáltak vele, nem verték, nem zárták be. Csak minden nap észre sem véve letörölték róla a lábukat. A munkája magától értetődő volt. A hallgatása kényelmes volt. Az érzései senkit sem érdekeltek. És amikor azt mondta: „Elég!”, senki sem pillantott fel.
Raisa, mint mindig, 6:20-kor ébredt – nem az ébresztőóra, hanem a több évtizedes belső órája miatt. Az ablakon kívül október sötétje volt. Még nem volt nappal, de már nem is éjszaka.Mellette Nikolaj feküdt, a fal felé fordulva. Ziháló, sírós légzése már régóta nem zavarta az álmát. Olyan részévé vált, mint a padlódeszkák nyikorgása vagy az utca zaja az ablakon kívül.
Raisa feküdt, és a mennyezetet nézegette. A sarokban lévő repedés az évek során öt centiméterrel meghosszabbodott. Szemmel mérte.
Felállt, és elhúzta az arcát – megint a térde. A nedvesség mindig rosszat tett neki. Hatvanöt évesen az ízületek már nem bocsátanak meg az időjárásnak.
Felkapott egy köntöst – kék, a szélein kimosott. Amikor vette, olyan színű volt, mint a tenger, amelyet egyszer látott Szocsiban 1978-ban. Akkor még Nikolaj mosolygott, fogta a kezét. Most a köntös inkább a kifakult égboltra hasonlított, Nikolaj pedig…
A konyhában a romlott olaj és a tegnapi nap szaga terjengett.
A serpenyő a tűzhelyen – senki sem mosta el. Az asztalon csészék álltak, az egyikben citromhéj úszott.
„Hány csésze van a házban – és mind piszkos” – gondolta Raisa, miközben bekapcsolta a vízforralót.
Elővette az utolsó teáskanál teát. A tea, mint a kenyér, mint a tej, mint minden lényeges dolog, pont akkor fogyott el, amikor észrevette. Mintha szándékosan úgy időzítették volna, hogy neki kelljen elrohannia a boltba.
Kinyitotta a hűtőt. Az ajtón egy paradicsom alakú mágnessel rögzített cetli volt: „Holnap veszek lisztet”. Ezt a paradicsomot az unokája hozta egy iskolai kirándulásról, valami gyárból. Három évvel ezelőtt. Az egyetlen ajándék, amit Raisa tőle kapott.
A fal mögött valami megmozdult. A kanapé nyikorgott. A fia felébredt.
Raisa fogta a serpenyőt, megmosta. Tört a tojásokat – annyi, ahány száj volt az asztalnál. Magának később készít. Vagy nem.
Dima kijött, dörzsölte a szemét. Harmincöt éves, de az arcán ráncok vannak, mint egy tinédzsernek.
– Anya, van kenyér?
Nem „jó reggelt”. Nem „jól aludtál?”. Egyből a lényegre.
– Van, a fagyasztóban – válaszolta, miközben keverte a rántottát.
– Akkor vedd ki, olvaszd fel…
Nem kérdés, nem kérés. Parancs.
Natasha, a menyem, kijött a szobából. Tizennégy éve éltek egy lakásban, de a közelségnek nyoma sem volt. Mintha szomszédok lennének egy kommunális lakásban.
„Jó reggelt” – dobta valahova a mosdó és a hűtő közötti térbe.
Raisa bólintott. Vagy csak úgy tűnt neki, hogy bólintott. Néha kétségei voltak, hogy egyáltalán mozog-e, vagy csak gondolja a mozdulatokat.
Polina, a unokája kijött a táblagépével. Tíz éves – Dima és Natasha késő gyermeke. Örökösen a kütyüjével, örökösen elégedetlen.
– Ba-a-a-b, miért teszel hagymát? – énekelt, anélkül, hogy felemelte volna a szemét a képernyőről. – Azt nem eszem.
Raisa csendben félretette a hagymát. Egyszer elmagyarázta
: „A hagyma a rántottahoz kell.” Aztán: „A hagymát a tányér szélére lehet tenni.” Majd: „A hagyma egészséges.” Most pedig hallgatott. Hiába magyarázkodni bárkinek ebben a házban.
– Anyu megint a főzőcskézéssel… – suttogta Natasa a lányának elég hangosan, hogy Raisa is hallja.
Kísérletek! A szokásos tojás hagymával kísérlet? Raisa majdnem nevetett. De nem nevetett.
Nikolaj kijött a hálószobából. Csoszogva járt, minden lépésnél roskadozott. Hatvanhét éves – még nem öreg, de úgy viselkedett, mintha kilencven lenne. Szándékosan? Hogy sajnálják? Hogy szolgálják?
– Kávét? – kérdezte üdvözlés helyett.
– Csak instant maradt.
– Tudtad, hogy elfogyott – hangjában szemrehányás és fáradtság. Mintha szándékosan nem vette volna meg a kedvenc kávéját.
Tudta. Persze, hogy tudta. Negyvenhárom év együtt, és ő még mindig azt hitte, hogy elfelejtheti a szokásait.
Natasha az ablaknál állt, és keverte a joghurtot.
– Mondd meg a nagymamának – suttogta Polinának –, hogy megint büdös van.
Raisa úgy tett, mintha nem hallotta volna. Letette a tányért Nyikolaj elé. Zabpehely almával és fahéjjal – az orvos azt mondta, figyeljen a koleszterinszintjére.
Nyikolaj morogva felelte:
– Megint ez a zabkása? Mi vagyunk itt, szanatóriumban?
Natasha csendben kinyitotta az ablakot. Az októberi friss levegő beáramlott a konyhába, és Raisa még jobban behúzta magára a köntöst. Dima a telefonjába merült, és a híreket böngészte.
Raisa fogta a csészét, hogy öntsön magának teát. Az ujjai me
gremegtek, a csésze kicsúszott a kezéből, és a csempe padlóra zuhant. A szilánkok szétrepültek a konyhában. Senki sem rezzent meg, senki sem emelte fel a fejét. Csak Natasha fintorgott.
– Majd én feltakarítom – mondta Raisa a semmibe.
Senki sem válaszolt. Mintha nem lett volna semmilyen hang, sem törmelék, sem Raisa.
Lassan letérdelt, és elkezdte összeszedni a törmeléket. Az egyik beleszúródott az ujjába – éles, mint egy tű. Egy csepp vér jelent meg. Raisa úgy nézett rá, mintha csoda lenne. Vér – ez azt jelenti, hogy él. Ez azt jelenti, hogy van.
Polina, a tabletjéről fel sem emelve a tekintetét, átlépett a szilánkokon, és a hűtő felé nyúlt a joghurtért, megérintve a nagymama vállát. Nem is vette észre az érintést.
Raisa először nem ült le az asztalhoz. Csak állt, kezével a szék támlájára támaszkodva, és a vércseppet nézegette az ujján. Érezte, hogy fáj a térde. A fejében egy mondat visszhangzott az álmából: „Te nem itt élsz, te csak kényelmet biztosítasz nekik”.
Három nappal ezelőtt furcsa álma volt…
Mintha a házban járna, de a háznak nincs vége. Szoba a szobát követi, folyosó a folyosót. És minden szobában ott vannak: Nyikolaj, Dima, Natasa, Polina. Ülnek, esznek, tévét néznek. És őt nem látják. Egyáltalán. Elhalad mellettük, de a tekintetük áthatol rajta.
Hirtelen valaki megállította, az arcát nem látta. Azt mondta: „Te nem itt laksz, te csak kényezteted őket.” És odaadott egy kulcsot. Hogy mire való, nem mondta.
Raisa hideg verítékben ébredt fel. A szíve hevesen dobogott. Az órára nézett – 3:18 volt. Nikolaj aludt.
Hosszú ideig feküdt, a mennyezetet bámulva. Reggel pedig a szekrényben talált egy régi, kopott jegyzetfüzetet. A borítója kopott, a lapjai megsárgultak. Címek, telefonszámok – szálak a múlt életéhez. Emberekhez, akiket egykor ismert. Akikkel megosztotta az életét. Akikben bízott.
„Te soha nem mész sehova” – mondta neki egyszer Nikolaj. Nem szemrehányásból, hanem meglepetésből.
Hova is menne? Közeli rokonai már nem éltek, a távoliakkal pedig nem is tartott kapcsolatot. Az emberek élnek a maguk életét. Mint mindenki, mint ő. Otthon a család, az unoka, a gondok. Most pedig azon gondolkodott, hogy talán tényleg el kéne mennie. Végleg. Öregkorában végre lélegezni.
És most, ahogy ott állt az asztalnál, és nézte Nikolajt, aki a zabkását evett, Dímát a telefonjával, Natását, aki dühösen szeletelte az almát, Polinát a táblagépével, hirtelen rájött. Nincs itt helye. Soha nem volt.
Raisa óvatosan letette a konyharuhát. Megmosta a kezét. Levette a kötényt, ami úgy tűnt, egész életében rajta volt. És nyugodtan, meglepően egyenletes hangon mondta:
– Elég. Egész életemet nektek adtam.
Dima nem vette le a szemét a telefonjáról. Nikolai elhúzta a száját:
– Raisa, ne kezdd már. Reggel van.
Nem válaszolt. Kicsit sántítva kiment a konyhából. Bement a hálószobába. Bezárta az ajtót.
A csend meleg takaróként borította be. Raisa levette a papucsát, és gondosan az ágy alá tolta. Felvette a ruháját – sötétkék, apró virágmintás. Megfésülte a haját – ősz, régóta nem festett. A tükörbe nézett.
„Öreg” – gondolta szomorúság nélkül.
Elővette az ágy alól a táskáját. Nem nagy, nem kicsi – pont megfelelő. A dokumentumokkal, a pénzel, amit apránként félretett. Kivett a komódból a jegyzetfüzetét. A kabátzsebébe tette.
Kiment a folyosóra. Senki sem nézett ki a konyhából. Felvette a kabátját, régi, de jó minőségű. Elővette az esernyőt. Bezárta az ajtót. Csendesen. Senki sem kérdezte: „Hova mész?”. Senki sem szólította meg. Senki sem vette észre.
Az utcán szitált az eső. Raisa kinyitotta az esernyőt. A jobb lábára támaszkodva, mintha bot lenne, lépett.
Az utcán szitált az eső. Raisa kinyitotta az esernyőt. A buszmegálló felé sétált, az esernyőre támaszkodva, mintha sétapálca lenne, amikor a jobb lábára lépett.
A busz szinte azonnal megérkezett. Üres volt a busz, nem volt csúcsforgalom. Raisa az ablak mellé ült, a táskáját a térdére tette.
– Hova mész, anya? – kérdezte a sofőr, egy fiatal fiú kockás ingben.
– A pályaudvarra – válaszolta Raisa.
És csak miután kimondta, jött rá, hogy tényleg oda megy. A pályaudvarra. Vonatra száll. Hova, még nem döntötte el. De azt már biztosan tudta, hogy vissza nem jön.
Furcsa: ez a gondolat nem ijesztette meg. Még csak nem is izgatta. Mintha már rég eldöntötte volna, átgondolta, mérlegelte. Mintha egész életében erre tartott volna.
Estére nyugtalanság lett a lakásban.
– Hol van anya? – kérdezte Dima, elszakadva a telefonjától. – Nem láttátok?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Natasa. – Reggel még itt volt, aztán valahogy észrevétlenül…
– Elvette a kulcsokat? A telefont?
Natasa megnézte.
– A telefon a töltőn van. Az előszobában.
– A táskája megvan?
Natasa bement az idős házaspár hálószobájába, majd a folyosóra. Benézett az ágy alá, a szekrénybe.
– Nem látom.
Nyikolaj a tévé előtt ült. Híreket nézett. A bemondó valami inflációról és olajárakról beszélt.
– Érdekes – morogta, a képernyőtől el sem téve a szemét. – Majd hazajön. Hova menne?
De éjszakára Raisa nem tért vissza. Nyikolaj többször kiment a lépcsőházba. Az ablakon át a sötét udvarba nézett. Dima felhívta a közeli kórházakat. Natasa megnézte a parkokat.
– Talán a szomszédoknál van? – javasolta Polina, aki egész nap először szakadt el a táblagépétől.
Megkeresték a szomszédokat. Senki sem látta.
Másnap már igazán aggódni kezdtek. Dima kivette a szabadságát. Nyikolaj nem kapcsolta be a tévét. Natasa idegesen mosogatta az edényeket – mindet, amit talált.
– Talán ideje a rendőrséghez menni? – kérdezte, miközben törölközővel törölgette a kezét.
Dima bólintott. De mielőtt a rendőrséghez fordultak volna, úgy döntöttek, hogy felhívnak mindenkit, akit ismernek. A rokonok mind távoliak voltak, közeli rokonok már régóta nem voltak. Raisa barátait nem ismerték. Kivel barátkozott egyáltalán?
– Tamara – jutott eszébe hirtelen Nyikolajnak. – Szuzraniból. Néha felhív.
– Honnan van meg a száma?
– Nézd meg Raisa telefonjában.
Dima megtalálta. „Tamara, Szizráni”.
– Tamara Ivanovna? Jó napot… Itt Dima, Raisa fia. Mondja, nem hívta önöket az édesanyám? Nem jött be?
Szünet. A vonal másik végén csend. Aztán óvatos hang:
– Nem. Mi történt?
– Elment. Tegnap óta nincs itthon. Nem tudja, hova mehetett?
Újabb szünet. Aztán:
– Nem tudom. Hívjon, ha megtud valamit.
Majd rövid csengetés.
Este Dima feljelentést tett. Az ügyeletes, fáradt, kopaszodó férfi felírta: „Eltűnt egy személy. Nyugdíjas. Hatvanöt éves. Jobb lába sántít. Ősz hajú. Sötétkék kabátot viselt.”
Egy hét telt el. Semmi hír. Dima felhívta az összes kórházat. Nyikolaj rosszul aludt, gyakran kiment az erkélyre. Ott állt, és a sötétbe bámult.
A konyhában még mindig ott állt a vízforraló, amit Raisa főzött fel aznap reggel. Mintha senki sem ivott volna teát nélküle.
– Talán ő… – kezdte egyszer Natasa.
Nyikolaj úgy nézett rá, hogy nem fejezte be a mondatot.
Két hét telt el. A lakás kiürült.
Nyikolaj fel-alá járkált, órákig ült az erkélyen. Dima minden nap hívta a rendőrséget, és mindig ugyanazt a választ kapta: „A nyomozás folyik”. Natasa csendben főzött vacsorát, amit senki sem tudott megenni.
A hűtőn még mindig ott lógott a cetli: „Holnap veszek lisztet”. Senki sem vette le, mintha az utolsó nyom lenne.
Polina, az unoka, csendesebb lett. Elhanyagolta a táblagépét. Gyakran megérintette a hűtőn lévő paradicsom mágnest.
„Én adtam neki” – mondta egyszer. »Három éve.”
„Tudom« – bólintott Dima.
„És mindig megköszönte, amikor megérintettem.”
Eközben egy kis házban egy ismeretlen város szélén két nő beszélgetett egy csésze tea mellett.
– Senki sem jött ki elkísérni? Még az ajtót sem zárta be? – kérdezte az egyik, miközben új teát töltött. – Nem is kérdezte meg?
– Nem – rázta a fejét a másik. – Nem is vették észre.
A beszélgetőpartner megrázta a fejét:
– Igen, szerencsétlen vagy. Szerencsétlen a családod.
Raisa hirtelen nevetni kezdett.
– Talán éppen szerencsés vagyok?
– Hogyan?
– Hát, hogy végre láttam mindent úgy, ahogy van. Szépítgetés nélkül. Negyvenhárom évig néztem, és csak most láttam meg. És a legfontosabb: volt erőm felállni és elmenni.
Csend lett. Az ablakon kívül az utolsó levelek susogtak. Hamarosan tél lesz.
– Hívott a fiad – mondta hirtelen a ház tulajdonosa.
– És mit mondott?
– Azt, hogy nem látott. És letette.
Raisa felsóhajtott:
– Köszönöm.
– Miért?
– Hogy nem árult el.
– Miért árultam volna el? Ön felnőtt nő. Jogod van élni, ahol akarsz. Akivel akarsz.
– Gondolja, hogy keresni fognak?
– Persze, hogy keresnek. De nem téged. A szakácsnőt. A mosónőt. A dadát. Nem Raisa Petrovna Sokolovát – az embert, hanem a funkcióját.
Raisa elgondolkodott. Kinézett az ablakon. Ott, Moszkvában, biztosan esik az eső. Vajon ki készíti a reggelit? Ki mos? Hogy vannak ott… funkció nélkül?
A háziasszony öntött még teát:
– Mindig arra gondolok, hogy én is így élhetnék. Mint te. Mindenkiért. Ha nem maradtam volna korán özvegy.
– Lehetett volna – bólintott Raisa, kibogozva a fonalat. – De te okosabb voltál. Azonnal külön költöztél.
– Nem okosabb. Csak így alakult – vonta meg a vállát a beszélgetőpartner. – Nem bánod?
Raisa elgondolkodott, eszébe jutott az a reggel, amikor egyszerűen felkelt és elment. Mintha egy másik életben történt volna. Egy másik nővel.
– Nem – mondta határozottan. – Nem bánom. Ott nem éltem. Ott csak kényelmet biztosítottam magamnak.
Csendben maradtak, kortyolgatták a teát. Aztán a ház gazdája mosolygott:
– Holnap sütünk tortát? Van jó almám.
– Jó – bólintott Raisa.
– De fahéjat ne tegyél bele. Unom már.
És mindketten elnevettek – halkan, öregasszonyosan, de őszintén. Mintha újra kislányok lennének egy faluból, akiknek még minden előttük áll.
És valóban előttük állt – mindkettőjük előtt. Nem csak a hátralévő életük, hanem az igazi élet.
Raisa néha elgondolkodott – talán felhívja őket? Hogy elmondja, hogy él, egészséges? Hogy ne aggódjanak? De minden alkalommal letette a kagylót. Miért? Hogy megnyugodjanak? Hogy visszatérjenek a régi életükhöz? Nem. Hadd értsék meg. Hadd értsék meg, hogy az ember nem egy funkció. Hogy nem azért él, hogy mások kényelmét biztosítsa.
Talán soha nem fogják megérteni. De az már nem az ő gondja.
Este a gyerekkori barátnőjével kötöttek a kályha mellett.
Zoknik, sálak, sapkák – mindent eladtak a szomszédoknak vagy a piacon. Kis pénz, de a sajátjuk. Napközben gombát szedtek az erdőben vagy a kertben dolgoztak. Csendes, rendezett, teljes élet.
És minden reggel Raisa csodálatos érzéssel ébredt – szabad volt. Nem kellett sietnie. Senkinek sem kellett megfelelnie. Csak leülhetett az ablakhoz egy csésze teával, és nézhette, ahogy hullnak a levelek. Ahogy esik az eső.
Tea közben gyakran elővette a kötényzsebéből egy kis fényképet – sárgult, kopott szélű. Két kislány áll, ölelkezve, egy kerítés mellett. Tanya és Raisa. Barátnők a Szizrány melletti faluból. Ötvenöt évvel ezelőtt.
Azon az estén, amikor Raisa úgy döntött, hogy nem tér vissza, nem tudta, hogy Tamara beengedi-e. Nem tudta, hogy egyáltalán emlékszik-e rá. De nem volt más választása.
Tamara kinyitotta az ajtót, felemelte a kezét: „Raika! Te vagy az?” – és megölelte, mint gyerekkorukban. Mintha az elmúlt ötvenöt év meg sem történt volna.
„Elég” – mondta akkor Raisa a konyhában.
És kiderült, hogy ez a szó elég volt ahhoz, hogy mindent újrakezdjenek. Hatvanöt évesen. Minden után.
