Vannak rokonaim a városban, akik nyáron gyakran jönnek a falunkba. Velünk ebédelnek, majd elmennek, és mi soha nem tagadtuk meg tőlük az ételt. Anyám mindig nagylelkű volt velük. Amikor elutaztak, zsákszámra adott nekik krumplit, gyümölcsöt, sárgarépát, és még szándékosan fel is darabolta őket, hogy a városi rokonoknak ne kelljen bajlódniuk és pénzt költeniük.
Azonban soha egy köszönő szót sem hallottunk tőlük. Minden hétvégén felhívnak minket, és panaszkodnak az életükről. Azt állítják, hogy soha nincs elég pénzük. Ez érthetetlen, a nagynéni nyugdíjas, a fia villanyszerelő, a felesége pedig egy gyárban dolgozik.
Fizetésről fizetésre élnek. De amikor a faluba jönnek, mindig emlékeztetnek minket arra, hogy ők a városból jöttek, mi pedig a faluból. Megvetik a trágyát, de nem vetik meg azt az ételt, amit a mi zöldségeinkből és gyümölcseinkből adunk nekik.
Azt mondják, hogy undorító a szarvasmarhákkal foglalkozni, de ők ugyanezen állatok húsából készült grillt esznek. A rokonok úgy viselkednek, mintha jobbak lennének nálunk. Mielőtt elmennek, azt mondják, hogy számíthatunk rájuk.
Amikor anyám rosszul lett, és be kellett mennie a városba kivizsgálásra, emlékeztettem őket. Felhívtam a másodunokatestvérem feleségét. Két napot kellett valakinél töltenünk, mert nem volt pénzünk szállodára, és a vizsgálatok drágák voltak.
A rokon nem utasította vissza, de árat mondott: szállás – 200, étel – 150, és minden szórakozás a mi költségünkön. Megdöbbentett az arcátlanságuk. Ez azt jelentette, hogy ha hozzánk jönnek, és reggeltől estig ingyen esznek, az rendben van, de ha két napig náluk maradunk, akkor rögtön fizetni kell. Felhívtam a férjem szüleit, és segítséget kértem tőlük. Aztán már nem tartottam a kapcsolatot a rokonaimmal.
Most nyár van, és szokás szerint eljöttek hozzánk vidékre látogatóba. Az egész család kiszállt az autóból. Anyám üdvözölni akarta őket, de én megállítottam. Azt mondtam: „Jó napot, kedves rokonok. Épp időben érkeztetek, anyu töltött káposztát készített, de idén megváltoztak az árak.
Tehát az ár egy napra egy személyre: szállás – 500, étel – 270; mindenesetre minden természetes, a miénk, tehát az ár stimmel. Ha egyetértesz, nos, akkor tudod az utat vissza a városba”. Még a szemük is kipattant a gömbölydedből, és a felháborodásuk végtelen volt.
Beszálltak a kocsiba, és behajtottak a városba. Anyám mondta, hogy ez nem volt szép, elvégre rokonok voltak, de szerintem jól tettem. Ők miért tehetik, mi meg miért nem? Kettős mérce van? Mi állandóan a kertben fogunk kötögetni, de nem azért, hogy valakit ingyen etessünk.
