Január 6-án felszálltam a buszra, és vidékre mentem meglátogatni édesanyámat. Több éve nem láttam őt. Szenteste elhatároztam, hogy kibékülök vele, de nem volt erőm leszállni a buszról, és mégis ugyanazon az úton mentem haza. Kiderült, hogy ez meghaladja a képességeimet. Úgy tűnik, megértettem, hogy meg kell békülnöm a szüleimmel, de magamat nem tudom legyőzni.
Nekem megvolt a családom, amit szintén elvesztettem. Nagyon magányosnak érzem magam. Tudod, néha van egy olyan érzés az emberben, hogy úgy érzi, nincs szüksége senkire, és senki sem törődik vele. Mindennel magadnak kell megbirkóznod.
Én egy teljes családba születtem. Mindkét szülőm és egy idősebb nővéremvan. Ennek ellenére gyermekkorom óta meg voltam fosztva a szülői figyelemtől. Amióta az eszemet tudom, anyám mindig több időt töltött a nővéremmel, most pedig a családjával.
Megtanultam önállónak lenni, mindent magamtól tanultam meg. Anyukám nem segített nekem tettekkel vagy tanácsokkal, amikor igazán szükségem volt rá. Honnan kapsz tanácsot, ha senki sem törődik veled? Mindenki mindig a saját problémáival van elfoglalva.
Gyermekkorom óta állandó nézeteltéréseknek voltam tanúja a szüleim között. Állandóan nem találták a közös nyelvet, és eleinte nem értettem, hogy mi folyik itt. Nem telt el sok idő, mire rájöttem, hogy a félreértések oka anyám hűtlensége és a nagymamámmal való nézeteltérés volt.
Végül ez vezetett ahhoz, hogy a szüleim elváltak. Sokáig azon tűnődtem, ki a hibás a családunk széthullásáért, mígnem eljött a pillanat, amikor rájöttem, hogy a szüleim soha nem szerették egymást igazán.
A válás után apámmal maradtam. Szinte azonnal talált egy új feleséget, aki határozottan nem szeretett engem. Apám nem akarta, hogy beleszóljak az új életébe, ezért a nagyanyámnál hagyott.
A nővérem anyámmal maradt, aki ugyanilyen gyorsan új férjet talált. Azóta anya és apa is elfeledkezett rólam. Gyakorlatilag nem hívtak többet, nem érdekelte őket, mi történik az életemben. Csak néha-néha hívtak meg látogatóba, utána úgy tettek, mintha ott sem lennék. Teljesen idegen voltam számukra, és ezt meg sem próbálták titkolni. Nehéz elképzelni, mennyi neheztelés gyűlt össze a lelkemben az évek alatt…..
És mennyi komplexus. Valószínűleg ezeknek a gyerekkori emlékeknek köszönhető, hogy az életem úgy néz ki, ahogyan akkor. Befejeztem az iskolát, és bejutottam egy neves egyetemre. Jó képzést kaptam, és még egy külföldi szakmai gyakorlatra is sikerült elmennem. Később kaptam egy jó, jól fizetett állást.
Sajnos a magánéletem nem volt színes. Egy nálam jóval idősebb férfihez mentem feleségül. Talán azért, mert meg akartam találni azt az apát, azt a védelmezőt, aki nekem sosem volt. Az életünk prioritásai eltértek egymástól, ami váláshoz vezetett.
Most már több éve egyedülálló vagyok, és nem is akarok találkozni senkivel, aki fontos emberré válhatna számomra. Mi van, ha megint megbántanak? Valószínűleg ezek az emlékek és a szüleim közömbös hozzáállása hozzám nehezíti a helyzetemet.
Megértem, hogy néha el kell engedni és továbblépni az életben, de a szívem nem enged el. Nem tudtam átlépni az otthonom küszöbét. Még nem békültem ki sem anyámmal, sem apámmal. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, de nagy súly nehezedik a szívemre.