– Nagyapa, rejts el a szüleim elől, mert megnősülök! – Witek berohant szeretett nagyapja házába, és szokásához híven gyorsan bemászott az ágy alá.
A nagypapa érdeklődve figyelte, ahogy felnőtt unokája megpróbál bemászni oda, ahol mindent elfoglaltak a háromliteres holdfényes és lekváros üvegek.
Witek, aki végre rájött, hogy most már nincs hely számára nagyapja ágya alatt, könyörögve könyörgött neki:
– Nagyapa, találj ki nekem egy helyet, ahol elbújhatok. Legalább néhány napra! Már úton vannak! Tudják, hogy nálad leszek! De ne árulj el, jó? Különben végem van.
– Szóval így áll a dolog – motyogta nagyapa. – Nálam bujkáltál, amikor eljöttél a suliból, most meg megpróbálsz kibújni az esküvő alól.
– Miért kínoznak így engem! „Azonnal meg kell házasodnod. Ha másképp nem megy, akkor elválsz. Kapsz egy lakást a gyárból!”. Micsoda ötlet…
– Lakást? – Amikor nagyapa ezt meghallotta, azonnal abbahagyta a mosolygást.
– Hát… – felelte az unoka vonakodva. – Az ifjú párnak. Öt lakást osztottak ki, év végén adják át. De inkább feladom a gyári munkámat, minthogy az első lányt vegyem el, akivel találkozom.
– A szüleid találtak már neked menyasszonyt?
– Hát…
– Nőtlen?
– Honnan tudjam? Talán még meg sem született? Még nem is láttam őt!
– Hogy érted – csodálkozott a nagyapa.
– Hát, igen! Ma hozzák el, hogy megismerkedjen vele. Azt mondják, hogy férjhez akar menni. És mi közöm van ehhez nekem? Ha férjhez akar menni, majd találnak neki egy másik bolondot.
– És neked van saját barátnőd?
– Igen, szóval… – Witek vastagon elpirult. – Segíts ki, nagyapa! Tudod, milyen érzés az apámmal vitatkozni. Még ölni is képes.
– Tudom… – Nagyapa összeráncolta a szemöldökét. – A nagyanyádra ütött. Semmi olyat nem tud a fejébe verni, amit te ne tudnál kiszedni belőle. Jól van, menjünk.
Öt perccel később beléptek egy idős asszony házába, aki egy utcával arrébb lakott.
– Miért jöttek ide? – Az asszony vonakodva köszöntötte őket.
– Az unokámnak kérek szállást néhány napra. Nagy szüksége van rá.
– Nem tehetem – mondta az asszony szigorúan.
– Miért nem akarsz neki segíteni? Hiszen itt teljesen egyedül van! Ne felejtsd el, hogy tartozol nekem! Emlékszel, hogy vendégül láttam a rokonaidat a házamban? Egy egész hónapig!
– Igen, emlékszem mindenre! Ha hoztál volna egy lányt, akkor is beengedtelek volna. De egy fiút nem engedek be.
– Aggódsz a becsületed miatt? – Nagyapa kacsintott az öregasszonyra.
– Te szemtelen fattyú! Bárcsak kihullana a nyelved!
– Akkor miért?
– Azért, mert itt rejtegetem az unokámat. A szülei elől rejtegetem. El akarják venni feleségül. És ő nem fog férjhez menni. És ez így van rendjén. Ha idejönnek, ki fogom verni a fejükből a gondolatot! Mi az az ötlet, hogy egy lakásért házasságra kényszerítik az embereket.
– Mondtam már, nagyapa… – szólalt meg Witek. – Jó állásom van, de fel kell adnom. Nincs más kiút.
– Menekülsz a házasság elől? – Az öregasszony figyelmesen nézett rá.
– Igen…
– Hát, ha ez a helyzet, akkor rendben van. Van még egy szabad szobám. De előbb meg kell kérdeznem az unokámat, hogy beleegyezik-e egy ilyen lakótársba? Veronika!” – kiáltott fel hangosan az idős hölgy. – Gyere csak ide! Valamit el kell mondanom neked!
Egy idő után Veronika belépett a szobába. Egy ilyen látogatót látva nagyon zavarba jött, majd elpirult és motyogott:
– Witek? Mit keresel itt?
– Szia Veronika… – Witek is elpirult. – Igen, mi… ez… a nagyapámmal jöttünk… véletlenül… nem tudtam, hogy a te nagymamád…..
– Menjünk ki, hadd beszélgessenek. Ők már felnőttek. – Nagyapa azonnal felmérte a helyzetet.
Az év végén Witek és Veronika megkapták az új lakásuk kulcsát a gyárigazgatótól.
