A férjemmel négy gyermeket szültünk és neveltünk fel: két fiút és két lányt. Mindannyian felsőfokú végzettséget szereztek. Ma mindannyian saját családjukkal élnek. Sok unokánk van. A lányaink meglátogatnak minket, hívnak, segítenek nekünk. De a fiaink számára olyan, mintha soha nem is léteztünk volna. Elfelejtettek minket.
A fiúk hívnak, az unokák hívnak. A fiúk pedig valószínűleg azt gondolják, hogy amióta a feleségük vagy a fiuk felhívta az anyukájukat, érdeklődött az egészségéről, gratulált neki karácsonykor, azóta nekik maguknak már nem kell aggódniuk. De mi csak hallani szeretnénk róluk. Legalább néha. Próbáljuk mi magunk is felhívni őket, de hiába. Világos, hogy a fiúknak megvannak a maguk problémái.
De vajon a lányoknak kevesebb gondjuk van? De a lányaink találnak időt ránk. Korunk és egészségi állapotunk nem teszi lehetővé, hogy teljesen egyedül megoldjuk a problémáinkat. Néha segítségre van szükségünk. Amikor a tetőt kellett megjavítanom, kívülállókhoz kellett fordulnom, és a fiaim nem jöttek segítségemre.
Amikor a férjemnek segítségre volt szüksége a szeszes italok beszerzésében, a vejem vitte el a szeszboltokba, a lányaim pedig mindenben segítettek.
A fiaim telefonálgatásra szorítkoztak… Másfél évvel ezelőtt a legidősebb lányom egy baleset következtében maga is HIV-pozitív lett. Most ő maga is segítségre szorul. A fiatalabbik lányom gondoskodott rólunk.
De hat hónappal ezelőtt elvesztette a munkáját, és Európába ment dolgozni. Mi pedig, két idős ember, fedél nélkül maradtunk. Nincs erőnk elmenni a gyógyszertárba gyógyszert venni. A nyugdíjunk alig elég a megélhetéshez, így nem tudunk gondozót felvenni. A legidősebb menyem javasolta, hogy adjuk el a házat, és költözzünk egy idősek otthonába. Ott jók a körülmények, és megkapják a szükséges orvosi ellátást.
A ház eladásából befolyó összeg elég lesz arra, hogy kifizessük az idősek otthonában lévő lakást. És ha ez nem lenne elég, a menyem még több pénzzel járul hozzá. Az ötlet önmagában nem rossz. Csak az a kár, hogy egyik fiunk sem hívott meg minket, hogy velük éljünk.
