“Mój jedyny syn. Moje jedyne dziecko. Pokładałam w nim takie nadzieje. Tylko on mógł spełnić moje oczekiwania. I zazwyczaj tak było. Ale w tym ważnym dniu, kompletnie nie podołał. Zawiódł mnie tak mocno, że nie wiem, czy ja kiedykolwiek będę umiała mu wybaczyć. A tłumaczyłam, prosiłam. Przecież mógł jeszcze zmienić zdanie, nawet w ostatniej chwili. Ja już bym mu to załatwiła. To nie! Bo on nie chce. Ale ja nie wierzę, że to była jego decyzja. Po prostu w to nie wierzę”.
Uwielbiam mojego syna
Nie ma na świecie bliższego mi mężczyzny. Nie skłamię, mówiąc, że jest wręcz idealny. Nic dziwnego, że od zawsze nie mógł się opędzić od dziewczyn, bo jest i przystojny i inteligentny i ma dobrą pracę. Każda kobieta chciałaby mieć takiego partnera u boku.
Starałam się nie ingerować w jego wybory związane z kobietami, jednak czasami trudno było mi patrzeć na to, z kim układa sobie życie.
Ale zaakceptowałam jego ostateczny wybór. Choć nie byłam zachwycona jego partnerką.
A fiam nagyon szerény, mégis magabiztos. Ő egy olyan fergeteges kislány, aki mindent megérdemel.
Már a kezdetektől fogva toporzékol.
Ez rendben van, ő is toporzékolhat, ha a fiának úgy tetszik. Csak meg kell tanulnia, hogy mi az a kompromisszum, és ő azt egyáltalán nem ismeri.
Ha ő akarja, akkor ennek így kell lennie. És szerintem a fia a lelki békéje érdekében már bólogat neki és mindent megenged. Bár számomra ez érthetetlen. Amíg arról van szó, hogy mit esznek például vacsorára, addig én legyintenék. De amikor életre szóló döntésekről van szó, akkor ez egyszerűen nem lehet így.
Meghívást kaptam az esküvőre.
Vegyes érzéseim voltak, mert egyrészt tudtam, hogy a fiam meglehetősen boldog, másrészt viszont nem kedvelem a párját.
Hát igen, mondtam, hogy nem fogok beleszólni. Hát, és tényleg igyekeztem nem beleszólni. De én nem így neveltem a fiamat.
Kiskorától kezdve minden vasárnap templomba járt, és amióta ismeri, teljesen eltávolodott Istentől. Erre nem vagyok büszke. Főleg úgy, hogy a fiatal pár csak polgári esküvőt akart tartani.
Nos, ahogy akarták, úgy is tették, és amikor ezt láttam, azt hittem, szívrohamot kapok.
Megpróbáltam megkérdezni. Mondtam, hogy apám forogna a sírjában, ha csak polgári esküvő lenne. De hiába beszéltem. Úgyis azt tették, amit akartak.
Úgy éreztem, hogy elárult a fiam. Annyira cserbenhagyott, hogy nem tudom, képes leszek-e valaha is megbocsátani neki.
Ráadásul a menyem terhes. Már szóba került, hogy az unokámat nem keresztelik meg.
Én nem így neveltem a fiamat. És ha már tényleg rossz útra tért, akkor legalább az én örömömre és igényeim kielégítésére megkeresztelhetné ezt a gyermeket. De valószínűleg nem fogja hagyni. Tudom, hogy mindez miatta van. Mi jutott az eszébe, hogy egy ilyen nőt vegyen feleségül?
