Hat évvel ezelőtt anyám másodszor ment férjhez. Tizenhét éves koromban vált el apámtól. Ő elment a családjához délre, anyám pedig ugyanabban a lakásban maradt. Nem lepett meg a válásuk, mert mindig is láttam, hogy nem illenek össze.
Apám nyugodt és szelíd, anyám pedig olyan jellem, hogy nem mindenki bírja a társaságát. Én már felnőtt voltam, így nem kellett magyarázkodnom. Anyával és apával is normálisan kommunikáltam. Leginkább persze anyámmal, mert egy városban laktunk. De már nem éltünk együtt, csak kommunikáltunk.
Kezdetben az egyetem kollégiumában laktam, és a 20. születésnapomra apám királyi ajándékot adott – vett nekem egy egyszobás lakást. Anyukám aktívan foglalkozott a magánéletével, és nem zavart engem. Én is ugyanezt tettem vele.
Ezért tudtam meg, hogy akkor került kapcsolatba egy férfival, amikor éppen legalizálni akarták a kapcsolatukat. Anyám döntése volt, de nekem nem tetszett azonnal a srác. Anyám temperamentuma nem adottság, és ott még rosszabb. De anyám megdermedt, és úgy nézett rá, mintha valami nagy és világtalan dolog lenne. Hát, hadd legyen az övé, ha tetszik neki.
Az ifjú pár anyám birtokán lakott. Az új férje hajléktalan volt, a volt felesége is beengedte, és a válás után nem ment sehova. Mielőtt anyámhoz költözött volna, egy kollégiumi szobát bérelt. „El tudod képzelni, felújította a régi lakását, megvett minden bútort, és a nő így bánt vele!” – mondta nekem anyám könnyes szemmel.
Én megint csak hallgattam, bár szerintem a nő helyesen cselekedett, és végül a következő mondat győzött meg: „Jól teszi, hogy nem fizet neki tartásdíjat. Úgyis magára fogja költeni az egészet. A gyereknek is mond valamit az apjáról, és a gyerek nem is akar vele beszélni. Ha nem tévedek, a fiú tizenöt éves, tehát nem könnyű egy ilyen gyereknek „megmondani”.
Elég egyszer beszélgetnie az apjával, hogy mindent megértsen. De ezt a gondolatot megtartottam magamnak. Nem láttam értelmét, hogy bármit is bebizonyítsak anyámnak. Nem nekem való volt egy ilyen adottsággal együtt élni. Magam is megnősültem, és van egy fiam.
Anyám egyedül jött meglátogatni az unokáját, mert a férje „nem bírja a gyerekzsivajt és a gyereksírást”. Engem ez egy cseppet sem zavart, és nem is vágytam rá, hogy újra lássam, de muszáj volt. Most a fiam ötéves, és néha meglátogatjuk anyámat. Néha keresztezzük az utunkat a férjével, és ő soha egy szót sem szólt.
De mi gyakrabban jöttünk, amikor ő dolgozott. És ő heti három napot dolgozott, valahol szolgálatban volt valami üzemben. Amikor nem volt otthon, még az unokánkat is az anyjánál hagytuk éjszakára. Nemrég a férjemmel meghívtak minket egy esküvőre régi barátok.
Az eseményt a városon kívül tartották, ezért úgy tervezték, hogy ott maradunk éjszakára. Problémás lett volna a babát magunkkal vinni, ő még túl kicsi ahhoz, hogy ilyen hosszú utakat és eseményeket könnyen elviseljen. Megkértem anyukámat, hogy két napot üljön az unokájával. Megnézte az időpontokat, megkérdezte a férjét, hogy mi a beosztása, és azt mondta, hogy megteheti.
A férje elutazott erre a napra, és mielőtt megérkezne, anyukám elvinné a fiát hozzánk, és ott megvárna minket. Minden tökéletesen ment, és mi nyugodt lelkiismerettel távoztunk. Úgy döntöttünk azonban, hogy nem maradunk éjszakára. A légkör nem volt kellemes.
Úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, amire elfelejtettem figyelmeztetni anyámat. Amikor megérkeztünk a házához, valami elképesztő dolog várt rám. Kinyitottuk az ajtót a kulcsunkkal, és megdöbbentünk. A fiam egy kiságyon aludt a folyosón.
Anyámnak háromszobás lakása van, és a gyerek nem ágyon aludt, hanem egy régi kiságyon a folyosón, ahol nem volt világítás, pedig megkértem anyámat, hogy legyen a közelében, mert lehet, hogy éjszaka felébred. Anyám és a férje filmet néznek a moziban.
Egy buta kérdéssel az arcomon besétálok. És tudod mit, ennek az úrnak olyan korona volt a fején, hogy elkezdett neheztelni rám, amiért bejelentés nélkül jöttem a házába. Az ő házába? Csak egy pár lyukas papucs és egy penészes kenőcs volt nála, a lakása padlója pedig törvényesen az enyém volt.
Ezt meg is mondtam, és figyelmeztettem, hogy ha a fiam kap egy kiságyat a folyosón, én is így teszek, és holnap lakáscserét kezdeményezek, hogy megkapjam a részemet. Magunkkal vittük a fiút, aludt, és nem érzett semmit.
Másnap beszéltem az édesanyjával, aki úgy énekelt, mint egy fülemüle. Azt mondta, hogy nem akarták a folyosón altatni a gyereket. Csak játszott ott a kiságyon, és elaludt. Igen, pizsamában aludt el a párnán és a lepedőn, amit hoztam, és én ezt azonnal elhittem.
A férjemet is kellemetlenül érinti a helyzet, de arra kér, hogy ne idegeskedjek és ne rontsam el az embereket, mert valószínűleg mindent megértettek. De én nem akarok megnyugodni. Elveszem ami az enyém, és hagyom, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Mi a köszönés vagy a válasz? Vagy tévedek?
