Engem csak az apám nevelt. Anyámra nem emlékszem. Még a rokonaim sem mondtak róla semmit. Egyszer volt egy ballagási ünnepségem, apám csak ruhára adott pénzt, de nem gratulált, és nem jött el hozzám. Mindenki a szüleivel volt, én pedig egyedül voltam.
Az esküvőm napján, amire apám pénzt adott, szintén nem jött el. A menyasszonyom és én felhívtuk őt, de apám nem hallott semmit. Egy nap úgy döntöttem, hogy nem hallgatom tovább, felhívtam apámat, és mindent elmondtam neki. De ekkor tudtam meg a teljes igazságot az életéről…..
Az én életemben az történt, hogy egyedülálló apa nevelt és taníttatott. A saját anyámra egyáltalán nem emlékszem, és szinte soha nem is hallottam róla. Eleinte nagyon gyakran kérdezgettem apámat az anyámról, különösen, amikor fiatal voltam, de ő valahogy hirtelen témát váltott, és tudatta velem, hogy ne térjek vissza rá. Persze kíváncsi voltam, hogy ki ez a nő, és miért nem akarnak még a rokonaink sem mondani róla semmit, de nem akartam apámmal vitatkozni.
Az apámmal való kapcsolatom sem volt olyan, mint a többi gyerekkel. Szülői kötelességeit remekül ellátta: etetett, öltöztetett, cipőztetett, segített a tanulásban, minden problémámat megoldotta, amire szükségem volt. Ezek azonban olyan dolgok voltak, amelyek általában nem érdekelnek egy gyereket.
Amikor azonban valami többről, valamiféle szülői melegségről vagy megértésről volt szó, apám mintha ott sem lett volna – kitartóan semmibe vett, nem fordított rám nagy figyelmet, nem játszott velem, ahogy más szülők szoktak a gyerekeikkel. Úgy tűnt, hogy apám egyáltalán nem törődik velem.
Amikor még nagyon kicsi fiú voltam, az a gondolat kúszott a fejembe, hogy apám egyáltalán nem szeret engem. Nem mutatta nekem az ellenszenvének semmilyen jelét, de tisztán láttam és megértettem, hogy itt nincs szeretetszag, itt valami egészen másról van szó. Hosszú-hosszú ideig tudnék mesélni az irántam tanúsított közömbösségéről.
Egyszer az érettségi találkozóm volt. Csak pénzt adott ruhára, és ennyi. Még csak nem is gratulált nekem, és nem is jött el hozzám. Mindenki a szüleivel volt, én pedig egyedül voltam. Találkoztam egy lánnyal, beleszerettem, és összeházasodtunk. Sok vendég volt az esküvőn, de apám nem volt ott; egyszerűen nem jött el, nem akart jelen lenni életem legboldogabb napján.
Pedig a menyasszonyommal sokszor hívtuk és írtunk neki. Amikor megszületett a babánk, még csak nem is gratulált nekünk, nemhogy meglátogatott volna. Küldtünk neki képeket az unokájáról a neten, meg sem nézte. Egyszer volt egy céges rendezvény a munkahelyemen, ami után úgymond leváltottak, nem tudtam tovább hallgatni, el akartam mondani apámnak mindent, amit az évek során tanúsított viselkedéséről gondoltam.
Nem értettem, miért nem vesz tudomást rólam, amikor én szerettem őt, és azt akartam, hogy egész életemben velem legyen. Felhívtam őt, és elmondtam neki mindent, ami az évek során felgyülemlett az életemben, kifejeztem neki mindent, ami a szívemben volt.
Hogy nehéz volt az életem azokban az években és így tovább. Nem emlékszem, hogy meddig beszéltem. Apám nyugodtan és türelmesen végighallgatott, majd halkan azt mondta nekem: „Nem én vagyok az igazi apád.” Kiderült, hogy amikor feleségül vette anyámat, már megvoltam neki.
Aztán elhagyott engem érte, és elment egy jobb életet keresni, ami után soha nem érdeklődött irántam, és nem is mutatkozott. Még a családom sem hallott többé felőle. Apám nem akarta, hogy árvaházban végezzem. Most egy időszakot élek át az életemben, nem tudom, mit tegyek.
Nagyon szeretem az apámat, olyan, mintha a családom lenne, és most, hogy tudom az igazságot, még jobban tisztelem őt, de nem értem, miért nem akar velem lenni…..
