Tavaly tavasszal már nagyon vártam a májusi ünnepeket, és előre láttam, hogy a családommal együtt elmenekülünk a fülledt, zajos, szürke és barátságtalan városból, hogy néhány napra meglátogassuk a szüleimet vidéken. Elképzeltem a gyönyörűen virágzó kertet, a melegen sütő napot és a lábamat csiklandozó füvet.
De aztán a férjem, Iván váratlanul azt mondta, hogy nem akar menni. – „Miért utasítod vissza? A szüleim házában mindig szép, és mindenkinek van elég hely. Nem akarsz friss levegőt szívni és élvezni a természetet? Túl sokáig voltunk bezárva ebbe a négy fal közé – könyörögtem. – „Nem akarok, mert olyan jól ismerem a családodat.
Eljövünk és elhozzuk a finom húsokat, rágcsálnivalókat és finomságokat, amelyeket szeretünk. Az első napon együtt fogunk enni, aztán valami megmagyarázhatatlanul ízetlen ételt kell majd fogyasztanunk, amit a falusi rokonaid megszoktak: tésztát, krumplit, olcsó kolbászt és tojást” – válaszolta Iván.
„Megdöbbentem, amikor ilyeneket hallottam a családomról. Nem értettem, hogy Iván mikor vált ilyen emberré. Régebben kedves volt, és egészen addig a napig nem vettem észre rajta semmilyen változást.” ”Tudod, hogy a szüleim egyáltalán nem gazdag emberek. Az ételük lehet, hogy olcsó, de mindig nagyon finom. Sült krumpli, tészta szósszal, anyu pitéi… Mi a baj ezzel?
A nővérem és a családja is ott lesz. Három kisgyerekük van. – „Ezért nem fogom etetni a szegény nagy családodat. A szüleidnek még hajlandó vagyok normális, nem a legolcsóbb ételt hozni, de a húgodat, a férjét és a gyerekeit nem fogom etetni. Elegem van belőle.
Megdöbbentett, hogy Iván így gondolkodhatott a családomról. Ők voltak a hozzám legközelebb álló emberek, és soha nem kértek tőlünk semmit. Amikor meglátogattuk a szüleimet, anyám mindig gondoskodott arról, hogy valami finomat küldjön velünk, és mindig kész volt megosztani velünk az utolsó szelet kenyerét.
Ivánnal mindig úgy bántak, mint egy úrral, és a szüleim, akik már nem voltak fiatalok, minden kívánságát teljesítették. -Mi itthon maradunk. Nem akarok erről többet beszélni. -Ha egy betonládában akarsz ülni a finomságaiddal, maradj ott, én meg megyek a gyerekekkel.
Összepakoltam mindent, amire szükségem volt, fogtam a gyerekeket, és elmentem élvezni a szép időt, a friss levegőt és a kommunikációt a szeretteimmel – a férjem nélkül. Anyukám és apukám tárt karokkal fogadott minket, a nővérem szemében pedig boldogságkönnyek csillogtak. Olyan régen voltunk utoljára együtt.