Egy borús péntek este, mint mindig, hazafelé sétáltam a buszpályaudvarról. Ott egy sovány, 19 éves fiú égett egyenruhában megakadt a szemem. Észrevettem a táskáját, a csíkokat és a barettjét – mind a szolgálat jelei.
Miközben mindannyian a kisbuszra várakoztunk, az ellenőr durván felszólította, hogy vegyen jegyet. A srác hallgatott, láthatóan szégyellte, hogy különleges bánásmódot kérjen. Nem bírtam ki, ezért a jegyellenőrhöz fordultam, és megkérdeztem, nem látja-e, hogy ez a fiú egy hős.
Közömbös válasza hiábavaló vitát váltott ki. Meglepő módon senki más nem szólalt fel a fiú védelmében, a mögöttünk álló sor ellenére sem. Úgy döntöttem, hogy segítek, odaadtam neki a jegyemet, és vettem egy másikat magamnak.
Az utasok általános közönye közepette felszálltunk a buszra. A srác, aki a forró pontról érkezett, megköszönte: a szeme sokat mondott. Egész úton köhögött, és minden egyes köhögés szúrósan emlékeztetett a borzalmakra, amelyekkel szembe kellett néznie. Amikor leszállt, hangosan megköszöntem neki.
Ő is viszonozta, tisztelgett előttem, a kezét a szíve fölé tette, és elment. Aznap este azon kaptam magam, hogy azon a szörnyű közömbösségen és durvaságon gondolkodom, amellyel a mi védőinknek szembe kell nézniük.
Véleményem szerint nem érdemeltek mást, csak hálát és megértést. És ennek a fickónak, egy csendes hősnek imádkozom majd azért, hogy biztonságban hazatérjen az otthonába és biztonságos menedékhelyre.