A férjemmel 35 éve élünk együtt, én 53, ő 55 éves. Ez idő alatt született egy fiunk és két gyönyörű lányunk. Sokak számára mintacsalád voltunk. Csak büszkék lehetünk a gyermekeinkre. A mi családunkban minden nagyszerű volt, de ez csak kívülről látszott.
A férjem gyakorlatilag semmit sem csinált, néha csak autószerelőként dolgozott a barátjánál, de egyébként naphosszat a tévé képernyőjét bámulta, és panaszkodott a kormányra, a szomszéd új autójára és az én hanyagságomra.
A gyerekeim és én sokáig nem tudtunk talpra állni, miután a családapa úgy döntött, hogy egy másik 40 éves nőhöz megy. Most egyedül maradtam. Pontosabban szabad vagyok, és egyelőre nincs szükségem új kapcsolatra. Jól vagyok úgy, ahogy vagyok.
Ebből levontam a tanulságokat. Rájöttem, hogy amíg kapcsolatban voltam, nem vigyáztam magamra. Nem szántam időt magamra. Minden szabadidőmet a férjemnek adtam, és semmit sem hagytam magamra. Most, visszatekintve, rájöttem, hogy a házasságban egy kicsit önzőnek kell lenni.
A viselkedésünkkel megmutatjuk másoknak, hogyan bánjanak velünk. És ebben a helyzetben a férjem megszokta, hogy én gondoskodom róla, és elfogadta ezt. Amikor ő beteg volt, úgy lebegett fölötte, mint egy méhecske, amikor pedig én voltam beteg, meg sem próbált segíteni, ugyanolyan igényei voltak velem szemben, semmi törődés. A válás után a lányaim sokat segítettek nekem. Ők mondták nekem, hogy az élet nem ér véget.
És ez igaz, most már több időm van a szerelmemre! Eltartott egy darabig, mire rájöttem erre, de most, hogy egyedül vagyok, jobb és fényesebb életet tudok élni, mint vele. Vasszigorú döntést hoztam: még ha térden csúszva jön is hozzám, én nem fogadom el!
Ha már egyszer nem az én javamra döntött, akkor újra és újra csak magamat fogom választani. Most nem keresek helyettest. Egyáltalán nincs szükségem pótlásra. Milyen pótlásról beszélhetünk? Mit adott nekem, amit most nem kaptam meg, kivéve a végtelen kimerültséget, betegséget és idegösszeomlást?
