Aznap korán hazajöttem a munkából. Rosszul éreztem magam, ezért beteget jelentettem. Ez az állapot egy nehéz válás után gyakori volt. Két gyermekünk van. Egész nap a legrosszabb gondolatokkal kínzom magam, még enni is elfelejtek – ezért érzem magam így.
A ház csenddel fogadott. A gyerekek iskolában voltak. Kinéztem – gyönyörűen havazott. Hirtelen észrevettem egy férfit a csöveken. Azonnal azt hittem, hogy egy hajléktalan. De valamiért nem akartam levenni róla a szemem. Csak néztem és néztem, és egyre inkább felismertem benne a volt férjemet.
Felöltöztem és kiszaladtam. Odamentem a testhez, megérintettem; olyan volt, mintha élne. Megfordítottam, hogy szembe nézzen velem – egy férfi! Kolja még fel is ismert, de túl részeg volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Hazavonszoltam, levetkőztettem, és bevittem a fürdőszobába.
Nagyon fázott. Csináltam neki egy kis teát. Adtam neki inni. Ott ültem, és vártam, hogy felébredjen. – „Gyerünk, mondd csak el. Csak gyorsan. A gyerekek hamarosan itt lesznek. -Elmegyek a temetésre. Ezért hagytalak el, nem azért, hogy bántsalak. Anyámmal éltem a faluban, kirúgtak, találtam egy részmunkaidős állást a faluban.
-Mi az, hogy békére mész? -Emlékszel, sokáig beteg voltam, és mintha meghíztam volna. Elmentem egy kivizsgálásra. Az orvosok azt mondták, hogy a betegség gyógyíthatatlan. A tüdő. Amikor állásra jelentkeztem, igazolásokat kellett hoznom a kórházból. Azt hittem, hogy most elutasítanak. Voltam orvosi vizsgálaton.
Kiderült, hogy teljesen egészséges vagyok – még a hadseregben, még az űrben is. A városi orvosok megerősítették, hogy egészséges vagyok. Néhány napig ittam az örömtől. Aztán, mint egy géppuska, itt kötöttem ki… Ugyan már, ne sírj! Minden rendben van… -Azt is mondta, hogy kiesett a szerelemből. Találtam valaki mást…
