A kilencvenes évek vége volt, egy olyan időszak, amikor már megengedhettünk magunknak valamit, amikor még az utcán is lehetett grillezni, és ma már lehet, hogy mindennapos, de akkoriban még csemegének számított. Az volt a reggel, amikor a rokonom felhívott, hogy a fia jön hozzám.
Nálam akart maradni, amíg nem talál egy bérelt lakást, csak egy alkalomra. Amikor megérkezett, úgy döntöttem, hogy először megmutatom neki a várost, hogy úgymond sétálni viszem. Az esti sétánk végén rájöttem, hogy nehezen fogunk kijönni egymással.
Egyszerűen sokkoltak ezek a reakciók abszolút mindenre. Íme egy példa: egy férfi fagyit vett nekünk a parkban, és megkérdezte, hogy mennyivel tartozik neki.Csak miután megtudta, hogy nem tartozik semmivel, ette meg a fagylaltot.
Aztán elment az eladóhoz, megtudakolta, mennyibe kerül ez a tölcsér, majd visszajött, és azt mondta: “Igen, őrültek, hogy ennyit kérnek ezért a pohár zsírért. A nálunk töltött idő alatt nem érdekelte a város nevezetességei, egyszerűen jobban érdekelte minden áru és termék ára.
Küldetése végén visszajött és beszámolt nekünk, anélkül, hogy a férjem és én erre kértük volna. A következő eset egy kávézóhoz kapcsolódott, persze alig győztük rávenni, hogy üljön le velünk kebabot enni, mi inkább nem akartuk volna, ő úgy döntött, hogy megy és megmutatja a kebabkészítőnek: “Ez tiszta rablás, DO-RO-GO!!!!
Ennek eredményeképpen boldogtalanul ültünk és csendben ettünk. A férjemmel úgy döntöttünk, hogy nem akarjuk traumatizálni a fiú pszichéjét, és nem vittük magunkkal a boltba, de a cirkusz ezzel nem ért véget, otthon tanulmányozta a csomagokat.
“Nem gondolod, hogy túl sok pénzt költesz élelmiszerekre?” – mondta nekem a fiú. Ez volt az, ami miatt aggódott? Természetesen megpróbáltam udvariasan válaszolni neki, de válaszul csak egy hosszú tirádát hallottam arról, hogyan kell megfelelően elosztani a családi költségvetést.
Az egész két hét a pokolnak tűnt számunkra, de meglepetésünkre mégis talált egy szobát, igaz, a város másik felén, de neki ez kifizetődőbb volt, a busz egyenesen az egyetemére megy… Amikor kiköltözött, úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük ezt a számunkra ünnepi eseményt.
