Tavaly nyáron átkozottul dudorásztam anyósom kertjében. És azt hiszed, hogy egyetlen uborkával is megkínáltak? Nem! Nem tudom, hogyan kell könyörögni, ezért amikor Vika először távozott a dácsából a teli táskákkal, és még egy “köszönöm”-öt sem hallottam, meglepődtem. Talán ez családi szokás: amit elviszel, az a tiéd?
De a neveltetésem miatt legközelebb úgy döntöttem, hogy engedélyt kérek. – Anya, vihetek egy kis uborkát és zöldséget? A férjed jól keres, nem vehetsz uborkát?” Ekkor kezdtem el a dácsát ingyenes fitneszprogramként kezelni: a friss levegő és a mozgás tökéletes kombináció. A férjem lesöpörte a panaszaimat: “Anya ősszel felosztja a termést.
Mindenkinek megadja a munkájáért, és te okos lány vagy.Lelkesen mentem a dácsába, nem is sejtve, hogy engem ingyen taxinak és munkaerőnek használnak. Ősszel kaptam egy friss, gyönyörű, illatos, friss vajas kúpot. Akkor rögtön szóltam a férjemnek és az édesanyjának, hogy a kerttel már senki ne számítson rám.
Inkább elmegyek a házamhoz közeli edzőterembe, gondoltam.” Ősszel, télen és kora tavasszal senki sem emlékezett rám – sem Vika, sem a férjem anyja. Hogy őszinte legyek, túlságosan örültem ennek a boldogságnak. De boldogságom nem tartott sokáig – eljött az ültetés ideje. Ekkor kezdett el fülig csörögni a telefonom a férjem rokonainak hívásaitól és üzeneteitől.
És tekintettel arra, hogy Vika terhes lett, szükség volt rám a kertben, mint a levegőre. Az udvarias visszautasításokat úgy tekintették, mintha “árat szabnék magamnak”.- A feleséged nem tisztel engem, beszélj vele, vedd rá, hogy menjen el – követelte az anyósom. “Anya, ő már felnőtt, és maga dönti el, mit csinál” – válaszolt a férjem.
“Nem én neveltem férfit, ha a feleséged azt csinál veled, amit akar” – próbált manipulálni a férjem anyja, de szerencsére nem sikerült. egy ideig békén hagytak, megsértődve a férjemre és rám: “Nem fogsz többet látni semmit a kertből!” – fenyegetőzött az anyósom. Tekintve, hogy amúgy sem láttunk semmit, nem veszítettünk semmit.
Aztán az anyósomnak sikerült eltörnie a karját. Vika gyomra görcsbe rándult, ő nem egy munkás. A férjem 10 éve nem járt a dácsán, és rendületlenül visszautasítja anyám meghívásait a munkára. Így maradtam szegény, boldogtalan én, a család reménysége.
– Nem, sajnálom, pénteken nem tudok eljönni. Hétfőn sem tudok menni. Mikor tudok? Soha. – Az unokatestvérem esküvőjén vagyok. Most azonnal menjek kertet ásni, estélyi ruhában? Végül a férje anyja beadta a derekát, és Vikával együtt mentek a dácsára: az anyós fél kézzel dolgozott, Vika pedig pihent.”
És igen, nem szégyellem, hogy nem segítek egy nehéz helyzetben lévő embernek. Nem kellene szégyellnie, hogy nem tudja, hogyan kell köszönetet mondani! Amikor Vika rájött, hogy az idei termés sokkal kisebb lesz, mint a tavalyi, odaszaladt hozzám:- Elment az eszed?
“Gyorsan összepakoltál, és elmentél segíteni anyádnak!” – kezdett kiabálni Vika, még arra sem volt ideje, hogy belépjen a lakásba. “Talán azonnal adjak neked és anyukádnak egy lakást, biztosítsam be az életemet és spóroljak?” – kérdeztem a dühös nőtől. “Te bunkó vagy! “A saját házamban kiabálsz velem, nem szégyelled magad?”
Nem hátráltam meg. “Ez nem fog menni! Te kerültél a családunkba, úgyhogy neked kell a kedvünkben járnod!” Vika egyenesen ostobaságokat kezdett beszélni. Van valahol egy kötetem a Családi kódexből. Benne van minden, amivel tartozom a családomnak, és amit a családom tiszteletben tart. Állj ide, oké?
Próbáltam nem gorombáskodni vagy kiabálni, elvégre terhes volt. De nem bírtam megállni, hogy ne viccelődjek: “Anya és én bármit megteszünk, de elválunk tőled!” – kiabált Vika búcsúzóul, és kirohant az ajtón. Úgy látszik, nem érdekelte a családi kódex. Kár érte – sokat tanulhatott volna.
