Van egy szomszédom, Motria nagyi. Tavaly nyáron megbetegedett, és a gyerekei a városban voltak. A lánya éppen szült, így nem tudta gyakran meglátogatni az édesanyját. A saját gyerekeit sem tudta elvinni, mert egy egyszobás lakásban laktak két gyerekkel, és nem volt könnyű ott egyedül élni.
Motria nagymama gyakran hívott át a kerítésen: megkért, hogy süssek kenyeret, menjek el a gyógyszertárba, hozzak vizet. Bár volt elég dolgom egyedül is, és nekem is volt gyerekem, nem tudtam segíteni az idős hölgynek. Két hétig vigyáztam a szomszédasszonyra, mindent megcsináltam neki, hoztam otthonról ételt, hogy ne kelljen ott főznöm.
A nagymamám jobban lett. Ezután mintha közelebb került volna hozzám, mindig beszélt, kérdezett valamit, érdeklődött az életem iránt. Aztán meglátogatta a lánya és a családja, és meghívták a fiamat, hogy játsszon velük. Viacheslav örömmel szaladt játszani. Két óra múlva szomorúan jött vissza.
De nem mondott semmit. Magam is láttam, hogy a gyerek hármunk nélkül van, és elkezdtem kérdezősködni. Kiderült, hogy Motria nagymamája aznap epret és málnát szedett, vendégül látta a lányát és családját, és éppen akkor ebédeltek az asztalnál, de a fiamat nem hívták meg, egy bogyót sem kapott.
Többé nem engedtem, hogy a fiam meglátogassa a szomszédot. A lányom egy hétig a Motria nagymamánál maradt. Akkor volt, hogy sült kebabot sütöttek, és nem adtak egy darab szalonnát sem. És amikor a lányom reggel elment, Motria nagymama este felhívott, és megkért, hogy menjek el a boltba, és vegyek neki olajat, mert egy gramm olaja sincs.
Mondtam neki, hogy este van, épp most mosakodtam, és nem megyek a boltba, és hogy akkor kellett volna szólnom a lányomnak az olajról, amikor epret eszik. Azóta a szomszédom még csak nem is köszön nekem. Nem neheztelek rá: ő egy idős ember, de én sem akarok szolga lenni, főleg, ha senki sem értékeli.
