– Nem akarom megenni a levest – kiabáltam, és eltoltam magamtól a tányért. A leves persze kiömlött.” – “Látod, persze, de túl boldogok vagytok, rokonaim – mondta dühösen nagyanyám.” – “A háború alatt az emberek megvertek volna ezért a levesért.” – “Most nincs háború – emlékeztettem rá.”
– “Hát én már unom, hogy mindenféle szemetet eszem, tényleg! Semmit sem tudok enni; a sült krumpli csak egy álom! Nagymama sóhajtott, és törölgetni kezdte az olajos rongyot: – Most nincs időm, paradicsomot kell ültetnem, különben később meleg lesz. Annak a piros virágnak a szirmaiból fogjuk csinálni a körmünket.” – Na, akkor ülj éhesen, mit csináljak veled, – Nagymama megbillentette a szalmakalapját.
– “Tedd a csirkedarabokat a serpenyőbe: a hűtőben van, egy tálba, öntsd bele a vizet, félig felfelé és középre egy darabka vajat.” “És ennyi?” – kérdeztem nagyanyámtól szűkszavúan. “Mi más lehetne – lepődött meg -, tedd közepesre a hőfokot, aztán vedd lejjebb. Fedd le egy fedővel. Fél óra múlva ropoghat, farkas!
A végén sózd meg, de csak egy kicsit, nem lehet túl sok! “A csirke nem hagyott cserben, kedvesem: puha volt, illatos, jobb, mint a nagymamámé! Azonban egész fél órán át a feje fölött álltam, és minden percet ellenőriztem, türelmetlenül toporzékoltam a lábammal.” “Nézd, már elsőre is jól sikerült. “Miért nem eszel?”
“Fiatal koromban sem szerettem a húst, és most még kevésbé” – dühöngött a nagymamám, miközben elővett egy adag zöld lobiót.”A nagymamám egész nyáron a konyhája alapelveit sulykolta belém. Amikor elkezdesz főzni, ne ragadj meg mindent egyszerre: tökéletesítsd az egyik ételt, aztán a másikat.
És az ételek közben mindig az enyémek! “Valamit főzöl ott bent, és ne csak ülj ott, tegyél rendet!” – “Hű, hány befőttesüveg kell a házba, ha csak úgy marékszámra kiöntöm az összeset? “Vajon hova tegyem mindet?” – Adom a nyelvem, és odaadom neked. És ha lassan mosogatsz, a végén minden tiszta lesz: időt takarítasz meg!
“És könyörgöm, ne tegyél bele túl sok olajat, az megöli az ízét.” – Hát, helló. – Igen, ezért van a fajtádnak olyan nagy szája. “Igen, csináljunk egy kis levest. Krumplilevest, a legegyszerűbbet! Friss fűszernövénycsokrokat tépkedtünk a kertben, paprikát és paradicsomot, hagymát aprítottunk, sárgarépát pároltunk…
– Szépen vágva, a legegyszerűbb ételt is lehet olyan étvágygerjesztővé tenni, hogy jobb, mint a húsod! A nagymama levesében tényleg úgy nézett ki, mint egy akvárium: belül aranyszínű és zöld volt, sárgaréparákok és krumplicápák úszkáltak benne, koktél- és kapormoszatok ringatóztak, és púpos bálnák fuldokoltak méltóságteljesen.
Nagyanyám sütőtököt sütött a kályhában: “Ó, mennyire szeretem” – sóhajtotta boldogan, vékony mézsugarat öntött a füstölgő narancssárga tökre, majd arcát és mindkét tenyerét az ég felé emelte: “Istenem, tudod, milyen hálás vagyok neked, óvd meg minden gyermekemet, és nevelj fel engem ezért a kis örömért.
Mintha a mézes tök elfogyasztása bűn lenne. Szerintem nem ízlett olyan jól: a méz borzalmas volt, de a nagymamám kedvéért én is úgy tettem, mintha ez lenne a legjobb desszert, amit valaha ettem. Ő a mestere minden szatírnak, de az én ételem egyszerű. Nem volt időm a luxusra, mami.
Van kenyerem és sajtom, és boldog vagyok, hogy a kezemmel megérinthetem az eget. Most másképp élsz, mert Isten mindent adott neked; csak értékeld, ne dobd el. A nagymama pedig megcsókolta a szélét, mielőtt megette volna.