A leendő férjemmel az egyetem második évében találkoztam. A harmadik évben megkérte a kezem, de úgy döntöttünk, hogy a diploma megszerzése után házasodunk össze. Fiatal kora ellenére már jó pozícióban volt. Eljött tehát az érettségi napja. Úgy volt, hogy a Toyotájával jön értem három osztálytársammal, de kiderült, hogy a férjem egy tréfamester: egy Moszkvicsban jött.
Igen, sokat nevettünk, és az egész estét azzal töltöttük, hogy a Moszkvicsban kocsikáztunk. Ezek az osztálytársak még mindig mosolyogva emlékeznek arra a napra. Aztán összeházasodtunk, és összeköltöztem vele (ő külön élt a szüleitől). Minden remekül ment, de még jobb lett, amikor megtudtam, hogy hamarosan szülők leszünk.
A férjem és én nagyon boldogok voltunk. Nagyon komolyan vettem a terhesség kérdését. Különböző cikkeket olvastam, két könyvet is elolvastam a szülésről, elkezdtem jógázni, és rendszeresen jártam különböző eljárásokra. Amikor egy hétre voltam a szüléstől, minden készen állt: a táskáim be voltak csomagolva, az irataim, ruhák nekem és a baba levezetésére… mindent az ajtó mellé tettünk, hogy a fájások alatt ne kelljen azon gondolkodnom, mi hol van. És végül elkezdődtek a fájások.
Gyorsan elindultam, beültem a kocsiba, a férjem pedig fogta az összes csomagomat, és elvitt a kórházba. A kórházban azt mondták, hogy az összehúzódások hamisak, de az orvosom ragaszkodott hozzá, hogy maradjak a kórházban. Három napig a barátaim és a családom látogattak meg napközben, a férjem pedig este.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmes lehet egy börtönben. Eljött az a nap. Reggel 7 órakor éreztem, hogy mindjárt meglátom a fiamat, és az orvos is megerősítette, de úgy döntöttünk, hogy nem szólunk a férjemnek a szülésről, és akkor lepjük meg, amikor a karjaimban lesz a baba.
Egy sötét hajú, kék szemű szépségnek adtunk életet. Ó, mennyi bókot kapott aznap… Átszállítottak minket egy kórterembe, ahol egy sötét bőrű lány és a lánya feküdt velünk. Megismerkedtünk egymással. Kiderült, hogy Oroszországba jött tanulni, majd beleszeretett egy orosz srácba, és összeházasodtak.
Felhívtam a férjemet, és elmondtam neki a hírt.Fél óra múlva már ott is volt, de mivel a hívás után azonnal ünnepelt, a kollégája úgy döntött, hogy a kocsijával hozzám hozza. Ekkor eszembe jutott egy vicc, amit a férjem mondott az érettségim alkalmával. Elmondtam az új barátnőmnek, és kértem tőle valamit.
Újra felhívtam a férjemet, és közöltem vele, hogy a kórterembe senki sem mehet be, de én a fiammal az ablakhoz jöhetek. És ott láttam a férjemet a 3 kollégájával az ablak alatt állni, szinte ugráltak örömükben. Aztán fogtam a szobatársam lányát, és megmutattam neki az ablakot.
Látnod kellett volna a férjem arcát. Még egy csokor rózsát is odaadott egy barátjának, hogy ne ejtse le. Soha nem láttam még ilyen zavartnak. Elhatároztam, hogy felhívom szegényt, különben nem állt messze a szívrohamától. “Drágám, nem vagy boldog?” – kérdeztem tőle sértődötten.
De miért ilyen komor? A szomszédom és én hangosan felnevettünk, visszaadtam neki a lányát, és megmutattam a fiunkat a férfinak. Sírni kezdett, integetett a kezével és puszikat fújt. Így háláltam meg a férjemnek a viccét. Most döntetlenre állunk.
